Olasz Attila festészetével két fokozatban ismerkedtem. Az első: Élet-háló, a második: Test-tájak, alakzatok, a kísérőesszék és versek alkotói közül Sándor Ivánt elmélkedő-kollégaként ismerem és becsülöm, Pataki Ferencet és Tolvaly Ernőt festőművészként. Jó referenciák, de ami itt fontosabb volt: elhivatott ráhangolódók. Valamint Csernus Tibor is felmerült, s nem felszínesen. Sőt, látható elmélyültséggel tanakodtak, a Mester és bizonyos szempontból tanítványa Párizsban.
Remélem, ezek a matériák Olasz Attila internetanyagában ott lesznek. Szerény hozzájárulásomat ily jegyben írom.
Egyetlen dolgot nem hangsúlyoznék. Hogy tudniilik Olasz Attila mesterei között – ma – elsődleg állna ott Francis Bacon. De hát bocsánat, Iván barátom is távoliként említi. Van egy csoda kis kincseskönyvem, s nekem, egzisztencialistának ez festői-grafikusi matériáján túl is nagy értékem: Paris. Kunst der 50er Jahre. (Sarland Museum Saarbrücken, 1989) Művészcsavargóévek hozadéka nekem, Kölnből vagy honnét, mindegy. Megtaláltuk a bő 160 oldalas kötetben Artaud, Chaissac, Dubuffet, Fautrier, Michaux, Requichot és Wols műveinek kis mustráját, ezzel párban tanulmányokat, életrajzokat és vallomásokat, találunk egy eltéréseiben is kiherenc, szervesen összefüggő sokfestős művet. Ez az álomkönyv szellemet tanít és szellemet ismertet, álmot fogad be hús valóságaként, idegeket vibráltat festékkel és grafittal. Révületet és „őrületet” foglalba, ismétlem: szellem és félálom, ahogy egyik új munkámat kereszteltem. Kosztolányival: Mit álmodom? Fél-ál-módom! Félálmodom. Vagy az egzisztencialista tragédia és üdv: addig vagyok, míg megvagyok. Ezek az elemek tárultak oda rám Olasz Attila katalógusreprósorával – megmondom, miért teljesen egyedien, önhűen.
De ez kettős értelmű szó. Mintha – az aktnak nevezhető kis remeklések – elemi erővel szólították volna meg azt, amit festhető aktról, testről, a test vonalaival kifejezett egzisztenciálerotikáról gondolok, élek …. amatőrként urambocsá rajzolgatok. Csak a színek profizmusa! Az ütött meg csaknem tárlat- erővel, engem, legföljebb tárlatjárót, mert a színekhez én csak hazárdul értegetek, szellemükhöz igyekvőn „hajazok”.
Olasz az akt vonalát …. Hogyan is csinálja meg? Azzal az esetleges véglegességel, mely „azonnal” ott van a behatárolt-festett-színen, a piros, kék, szürke, száz változatú „bensőben”, azaz a festés-anyag sokszor vonalat helyettesít, nem idézem a háború utáni (általam nagyra tartott) eszményt…ld. az idézett nevek közül sokan. Ellenben van itt még valami: aktok, testek. Jó, de miért üt meg az egész annyira? Egzisztencialistaként nem de Koonig (felülmúlhatatlanul elemi) aktjait, tömérdek-húsait érzem borzongatónak. Ott maximális az elismerésem, főleg, hogy én az impresszionisták és az absztrakt expresszionisták szó-szólója vagyok. De a párizsi iskola és környéke: Klee után (aki nekem most kicsi távolodott) rögvest következett. A korai Keserü foltművein is ott az emberi test, fej, egy-képben sokszorozva, sokértelműsítve. S egy-egy Olasz Attila-nő, ily akt, érzékiségből odavetett festett-kép-erotika: egzisztencialista érzékelésemet, bocsánat, szellem- tekervényeimet idézte fel, elébem, rám. S nagyon érdekes, tucatnyi könyvben (rejteken!) kiírva ez, amatőr papírjaimon több tucatszor kirajzolva: nálam elemiségében fakult, de oly fontos maradt, hogy Olasz Attila képeire spontán lelkesedéssel reagálok.
Bocsánat: „ ezek az én hölgyeim”, ahogy Füst Milán „lelkemnek színpadán” …. Ott vannak az én képzelettereimben, emlékekben, meg másutt!
Ami azonban nagyon fontos: a színek együttese. Választékosan maximalizált egyediségek, sokszoros véletlen-elfogadásból adódó pontosság … pontossága az összeillesztésnek …zöldek és vörösek, barnásan mindkettő … de mit beszélek?
Engem erotizmusra hangolnak ezek a képek, úgy, ahogy már efféléket gyönyörködve megélt testet-lelket: IGEN! Ezt mondom, ezt még így nem láttam, ez egy önálló, máris érett –persze, majd tovább érlelődő, bontakozó -, jelentős festő munkája. Élvezetek ezek az aktok, vagy az Élet-háló sorozatban a figurációk, a lobbanás-csendéletek , a Degas-nők nélküli szobabelsők …de ott érezzük a Degas-nőket, még ha aztán a színvilág teljesen más is. Ezekben a terekben tevékenykedés folyik, tudhatjuk. Ez életünk színpadkelléktára. Itt Csehov-, Gorkij-darabokat (!) lehetne játszani. Sőt, ezek a hölgyek a tengerpart hölgyei, ezek szerelmeseink, ezek bártáncosnők, ezek Csehov-Gorkij-Nyaralók-Háromnővérek, ezek urambocsá Kareninannák, Grusák, és Násztyák Dosztojevszkijtől, ezek a nők öröktársnőink és a tárgyak örökállagú társaink, és a tárgyak teresebbek, a nők jelzésszerűbbek, de ezzel a jelzésszerűséggel ugyanakkora teljességet töltenek ki, mint a környezetbéli szelídebb –ikertársaik (ismétlem: a tárgyak), ezek az aktok külön regényéleteket kezdenek élni vöröseikkel, felszíneikkel, a mellek változatosságával, szinte „szereplésével”, a zsigerek olykori előlátszásával, igen anatómia is van bennük, az egzisztencializmus és az elemiség anatómiája, és helyes, hogy arcok, fejek nincsenek oly igen jelen, minek is… majd! Legközelebb. Micsoda fejeket, arcokat fog még festeni Olasz Attila!
Van tehát egy nagyon jelentős, jellegesen egyetemes ígéretű festőnk megint?
Az ismerkedéshez a következő műelemzéseket fűzhetem:
— azzal a gyors közbevetéssel, hogy aki valakit-valamit erő erejével meg akar ismerni, nem fogja. Személyt, tárgyat, nem. Az ilyesmi a középszer, a szokvány törekvése. Emberanyagok találkozása jöhet létre csak (általában). Nekem Olasz Attila festészete az első ismerkedésre evidensnek mutatkozott. Két okból is nagyon tetszett… és ez a tetszés talán maga két-szellemjegyű: egyrészt érzékisége, másrészt színbiztossága tette, hogy szökkenés és fokozatosság teljesen ritka egységgel hasson. Bocsánat a goethei modorért, de hát egészen nagy rangú művészetről próbálok beszélni.
Ismétlem, műelemzésekhez fűzöm mindezt.
Ha úgy veszem, miként ismertem rá valami eredendően nekem-ismerősre, valamire ami nekem mostantól (attól) fogva nagyon kell, festészetből elemien szükséges, természetesen egy metszetet kaptam, az előző írásomban ismertetni próbált akt-és-enteriőr-élményt. (Kérem előző rövid dolgozatomhoz csatolni ezt, nem írom át azt, nem átírás, ráírás ez.)
Megismerkedtem Olasz kezdeteivel. Igen, Elképzelhető, hogy az jött ki belőle, az a lépés következett. Ez, amelyik a mai dinamikus pozíciót foglalja el. Mindig nagy kérdés, dinamikusan foglalunk-e el egy pozíciót, ugye, vagy dinamikussá teszünk, valamit, ami különben bármiféle – stabil- is lehetne. A festészetileg megjelenített pozíció lehet fogalmi („absztrakt, hagyományos, geometrikus” stb.), lehet tárgyi, vagyis ahol belső tér-részlet, szín-és-forma (akt) összejátszása eleve mozgalmasság, lehet továbblépés lehetőségét adó „hely”.
Olasz Attila, meglátásom szerint, ma már – elég jó ideje – bármiféle mesterségbeli „probléma” nélkül lép fel, tesz és hat. Nyilvánvaló, hogy el sem képzelhető, merre lép, s onnét visszanézve mi volt ez a fok. „Mi volt.” Teljes érvényű műveket alkot, mai festészetünk – mindenkori festészetünk- részeiként állnak művei.
Ha az általam kedvelt esszéisztikus gépiességgel (mintegy valami schwittersi józansággal, kimértséggel, és eldobbantással) mászkálok az életmű eddigi nagy szakaszának … mit mondjak… terességében, a legjobban úgy járok, ha az Olasz által nekem egységekként idekínált mű-együtteseket veszem darabjaikkal sorba. A Szivárgás (2005) a padló-és-fal, s a mögéje-sejtve-tárt tér középrészét tükörnek láttatja, a tükör azonban nem elsődleg tükröz, hanem szintén teret nyit – színek által. Folytatja, helyesen, a falat és a padlót is, a kinti rejtélyesebb ( e mivoltában eléggé komor, nem vonzó) élethelyet, és a tükörfelület világosabbja gondolatokat kelt. Ez Olasz gondolatisága, (az én érzetemben), a fix (bocsánat!) adottságok közt történetesen szín-kivilágosodással ad többletet, ám mi az?
Egyszerűen: esély, opció. A Kapaszkodó (2006) és a Mítosz-meditáció (2007) rokon (egymással). A szobrászias plaszticitás elsődleg némely alaké. Mit tesznek ők? Ha gondolkodnak, miről? Miben és mennyiben érinti őket a mögöttük , közöttük gomolygó tér? De a gomolygás is plaszticitás, sőt, test sejlik az egyikben, mellette más méretű test-rész, a színekben, a vöröses-barnában és a szürkében, mely fakó májszínesen árnyalt (bocsánat önkényemért), dinamizmus él, holott az alak komplettebb, a gondolatig- juthatóbb, s mégis a mellék-tér (bár fizikailag középtér) elevensége domináns. És érdekes viszonyt sugall. A „települt, nem dinamikus” alak több, mint az ösztönmozgást végző? ( A párosé, így is mondhatnám. Mert mintha az ülő alak mögött, urambocsá, szeretkeznének. S ezt nem értelmezésként mondom, ez benyomás.)
A 2007-es Mítosz…egyértelműbb kőszerűséget sugall, bár a majdnem központi alak a maga lesujtottságában (ugyanakkor fölényében, mely nem nagyobb megalázottság az előrehajló, esetleg érzékien inkább készlődő lényé-testé), mellette az objektívebben „cselekvőkész” figureativitásérzékeltetés (ily alakzat) dinamikusan: ugyanannak a történésnek a szereplői, de meg nem mondanám…! Valakit kövek megköveznek? Kő-alakok, melyek kék-derengő-hús-nedv emberek mégis? Mert azok.
A Lebegéstörvények (2007) címbéli öndefiniálása szinte túloz. Törvény vagy sem: sokféle lebegést, mozgást ismerünk meg szentenciózusan, ehhez jó az élénk szín-világ. A mély tér. A Robbanás-ív (2007) minimum kétszeres akt. A fátyollebegések mozgástörvényei (bocsánat) nem a meztelenség lényegét árnyalják, inkább a kompozíció gazdagodásáról van szó. Középen jelkép-alakok, leplek összesodorva. Az egyik – torzós – akt már-már nem is az, inkább próbababa rőt pulóverben, lemetszett mű-nyakkal. Ehhez képest a másik piros (női) test mintha alulról önmagára rontana, iszonyú különbség, amit a színazonosság (a valamiféle piros) olt ki. Remek dolog! Sorra jönnek a tér-és-dinamika példái most.
Zöld perem (2007). Ha van jól kozmikus-festészet-újítás, ez. Nem a festészet kozmikus, hanem az allúzió. Illúziónk így nincs, tudjuk ez kifejezés. Olasznál ez a legveszélyesebb „játéka” formának és (nem festék-) anyagnak, ez a TUDJUK. S ehhez képest (vissza)hat valami. Tudjuk, ez kozmikus akármi, perem az űrben, mégis … zűrzavar a divatboltban? Óriási feszültség! Hogy ezzel provokálja érzet- és eszmélésvilágunkat.
A Színkötegeket jelenítő egészen új kép, majd az ugyanily című rendkívül telített tematikájú diplomamunka egyenrangú társat kap egy belső ragozódással: a 120×90 cm-s utolsó mű a füzetben maga előtt villantja a nekem legjobban tetsző, egészen nagy festménynek, mai alapmunkának feltűnő 130×90-es társát, ahol az akt, az általam annyira aktként favorizált has-vonalas, köldökös-pirosság a leplek által kapja meg ágyék-társát, mintegy befelé-térségesen, holott leplek vannak itt, mégis! Ez egy megnyílt, befogadni kész agyék, a halványlilás-zöldes- szürkés, holott a divatárúboltból „már hazavitt” anyagok lengenek, szállnak, semmi formális környezet. A nagyon erős, köteges lepel anyag (a mélyzöld-kék fátyolköteg!) egyrészt törli a lehetőséget, hogy ez egy szeretkezésrészlet, másfelől súlyt ad a kép terében elképzelhető bármiféle eseménynek.
Van egy nagyon jelentős, máris végső eredményeket mutató festőnk? Van.
Hogy sok ne legyen „belőlem”, ezúttal csak sebtén a külön együttesben kapott fotókat, címeiket sem részletezem. Lényegük: határozottan kontúros, eloldottan kontúros színegyüttesek sokasága, figuralitást sejtető rendben. Alakok, szerepsugallatokkal, érzésvilágok elfojtottságaival (nem ők fojtanak el bármit, a kép!). Olasz Sándor könyvének címlapjáról ismerős a nagyon objektív, 2004-es Vonzás. Tetszésem szerint forgatom a 2006-os Rembrandt-szemet. A figurativitás átmegy két valami-másba. Egyfelől elvontabb kompozícióba, de ezt hogyan értem? Elvon engem előző képzetemtől. Tehát inkább elvonó. Másfelől mintegy „kúpra felhúzva” meglebbenti a fátyolosságot, világos színekkel! De itt szem-tölcsért is láthatok, kiállított tárgyat … sorolhatnám. Másutt a térbeli úszás szélső-alakokkal, a némiképpen dantés világ (purgatórium?) már a csendéletszerű, épp-csak-nem-barna Degas-féleséget távolra taszító rikoltó, tüzes-sárga színekkel, psziché-pokol-csendéletet is jelez, nem könnyű elviselni.
Még a zárt-keretű Éj-hasadék is megkönnyebbülés az imént röviden taglalt Ellipszis-tömb mellett!
A Kristályszakadék szakadék, szakadék, persze, a Test-háló is háló, no, háló, de mind konkrétabb emberi mozzanatot, alaphelyzetet tár. Hogyan értjük ezt?
Olasz nagy gondolati fegyelme, önellenőrzése: hogy rendszerbe állítva, sugallatai nélkül is „megáll-e” a mű? Ha igen, hát természetes, hogy „közvetíthet”. Tetszése szerint. ( A mű tetszése … a mi tetszésünk.)
Különleges festői világot ismertem meg Olasz Attila képeivel? Nos, persze, de nem festői világról van szó csupán. Magamféle esszéista, ha nem gondolatok és szellemtrendek nyomán lohol, egzisztencialista érzetességet keres. Ez itt nagyon megvan! És mindig a legnehezebb festői megoldást találva van meg…ám a szakmának ehhez a részéhez (hogyan viselkedik olaj, akril, vászon) nem értek. További évtizedeket
Olasz Attila! De ez már egyenrangú évtized lesz a többi között. Fél-évtized, no. Kiteljesedett festő hozta ámulatomat, s nem ám behízelgő alkotó. Az igazán „nagynak” mondható piktúra (bocsánat), ha Klee, ha Degas, ha Stael az elkövető, többnyire abban a köztes térben marad meg rendes szellemnagyságban. A távolság-megőrzés és a „reád-rontás” köztes terében. Olasz kivételesen szerencsés alkatnak ígérkezik… mutatkozik így.
Ez a mű minden ízében azt ígéri: „… igen nagy festőnk”. S lássuk ezt akkor tovább.