Minél jobban előreiszkol az időnk, annál inkább magunkra maradunk. Igaz, alkalmanként élemedett korú házasokat láthatunk, amint kéz a kézben bandukolnak valahova. Mi meg csak csodálkozunk, mosolygunk, tán irigykedünk is egy pirinyót. Mert nekik a legkomiszabb dolgot sikerült maguk alá gyűrniük: az óramutatók szapora járását. Nem akármilyen teljesítmény. Persze másféle alternatívák is léteznek. A Szegeden élő érdemes festőművész, Pataki Ferenc például most hatvanéves. Mi sem nyilvánvalóbb így, mint hogy kisebbfajta jubileumi tárlattal jelentkezik. Csakhogy nincsen egyedül. Maga mellé vette, szinte kézen fogta legkedvesebb tanítványát, a tizenkilenc esztendős Olasz Attilát, s együtt szerepelnek. Ezzel egy meglehetősen rendhagyó generációs bemutató keletkezett.
Egymásba nyíló kiállítási terek, egymásra reflektáló hangulati, formai összeállítások. Első nekifutásra mindenesetre úgy tűnik, mintha valami szorosabb szellemi, stiláris kapcsolat lenne mester és tanítványa között. Holott szó sincs erről. Inkább csak azt látjuk: itt mindegyik térfélen a zsebkendőnyi, parányi munkák és az öblösebb léptékű alkotások eleven ritmusa dominál. Miként az is feltűnő, hogy mindkét szereplő előszeretettel foglalkozik misztikus sugallatú, kozmikus látomásokkal. Ráadásul színhasználatuk is több ponton összecseng. Szeretik a dúsan örvénylő, kontrasztos tónusokat: az érzelmi vitalitást. Úgyhogy egészében két romantikus alkatú, expresszív festő párbeszédével szembesülhetünk.
De nézzük a részleteket! Közelről fürkészve előbb-utóbb kiderül: egyféle didaktikai megfontolás sem hiányzik e kiállításról. Így adódik, hogy jóformán egymás szomszédságába kerültek Pataki fiatalkori portré- és csendéletrajzai és Olasz Attila hasonszőrű munkái. Lehet mérlegelni. S a mester szemlátomást átszellemültebbnek, emocionálisabbnak bizonyul, mint racionálisabb, szerkezetesebb tanítványa. Ha viszont historikus, kozmikus plextolképeiket figyeljük, akkor valamelyest megfordul a kocka. A tehetséges fiatalember néha olyannyira bátran, felszabadultan tud szárnyalni, hogy csak ámuldozik az ember. Nem mintha Pataki lomhább, unalmasabb lenne. Dehogy. Csak a narratívákkal foglalkozó művész mintha némiképp a túlértelmezés csapdájába esne. Szinte kéjeleg az apróbb részletekben (például Régi dicsőségünk, hol késel?). Ennyiből is látszik: bizonyos önfeladással jár egy ilyen bemutató. Elvégre Pataki Ferenc korántsem a legjobb, legrangosabb műveivel rukkolt elő. Inkább összeszedte azokat a grafikai, festői munkáit, amelyek valamiképp a szakma becsületéről, a pályakezdés izgalmairól, egyszersmind a művészi orientálódás gazdag lehetőségeiről tanúskodnak. Nem véletlen hát, hogy pont egy botticellis, reneszánszos portré került a bemutató centrumába. Ezzel a tradíció fontosságát, a szépség eszméit dokumentálja. Aztán többszörösen visszatér a rajzoló, teremtő ember kézmozdulataira, amelyekben a képzőművészet esszenciája lakozik: hogy mi igazában kétkezi szellemi dolgozók vagyunk. Amolyan szemes, alázatos teremtmények. Közben képei egy része Kondor vagy Klee tanulságaira hivatkozik, nem is szólva Rembrandt jótékony mágiájáról. És csakugyan: ebben a kollekcióban épp a barnás, aranyló tónusú Ifjúkori önarckép a legemlékezetesebb. Habár a Négy hónapos Noémit idéző bravúros vonalrajz is ugyanígy megállítja a nézőt. Puritán, mégis érzéki gazdagságú.
Olasz Attilának még nincsenek efféle élményei. Ő még kötetlenül csaponghat, tájékozódhat a világban. Amúgy a szegedi főiskola rajzszakos hallgatója, ahol mestere is tanított valamikor. Most azonban félig-meddig kollégák lettek. Szerencsére e szelíd, tehetséges fiatalember érzi a felelősséget. Megannyi kis- és nagy méretű képe is arról tanúskodik, hogy komolyan, szorgalmasan készül művészi pályájára. Már az is feltűnő, hogy ilyen méretes felületeket is fel mer vállalni. Majd bírja lendülettel, fantáziával és expresszív színdinamikával (Felhőcsapda, Kristályhéjakon át). Műtermi diptichonjában viszont az analitikus, vizsgálódó rajzoló jelenik meg előttünk. Itt már az organikusan hajladozó természeti elemek és a mértanias alakzatok viszonyrendjét kutatja. Mintha ösztönösen is érezné, hogy az elvont, kozmikus formatartalmak hátterében azért józanabb, biztonságosabb szakmai tapasztalatnak kell megbújnia.
László Gyula professzor egyszer a modern és klasszikus művészet kapcsolatait ecsetelte. Ezért egy hangulatos parkot, benne pedig egy idősebb néni meg egy fiatal leányzó látványát varázsolta elénk. Végül azt kérdezte tőlünk: vajon megértheti-e egymást e kontrasztos páros. Aligha – jött a határozott válasz. Mert egyikőjüknek csak múltja van, nem is akármilyen. A másik ellenben jobbára csak a jövőjébe kapaszkodhat. Annyi bizonyos: Pataki Ferenc és Olasz Attila kiállításában is benne rejlik e szemléleti feszültség. Ők mégis egy harmonikusabb, egészségesebb generációs mozgásra voksolnak. Arra, amelyben a hagyományőrzés és megújulás gesztusa egyaránt helyet talál.
Élet és Irodalom 2001. június 15.