Sándor Iván: A TEST

a lehetőségek ünnepe

 

Hölgyeim és uraim, bizonyára önöknek is feltűnt, hogy Olasz Attila itt kiállított munkáinak nincs címe. A képek, habár nagyon is különbözőek, egymástól elválaszthatatlanok. Sokféle változatban együttesen töltik be azt a festői teret, amelyet a cím jelöl: Test-tájak, alakzatok.

Tehát a Test, mint nem biológiai, nem erotikus, hanem ontológiai Tér.

Az elmúlt, közel másfél század bölcselete és művészete meglehetősen kimerítette a nietzschei "isten halála", vagyis az üressé lett égbolt, az évezredes stabil pontok elveszésének metaforáit. Egy a korábbi, igen hosszú kultúrakorszaktól eltérő szellemi-művészi térbe helyeződött át a megismerhetőn és a megismerhetőségen túli közötti határsáv. Arról is elegendő szó esett, hogy a huszadik század közepe óta szétvált a kozmosz-, illetőleg a kozmikusság-fogalom. Egyre megismerhetőbb-bejárhatóbb a világűr, ám a megismerhetőségen túliak maradnak a létezés talányai.

A tárgyiasíthatóság, az információ-áradás, a média-manipuláció offenzívája is hozzájárul a metafizikai érzék gyengüléséhez. Olasz Attila egyik budapesti kiállításán, őt a kivételek közé sorolva már megemlítettem, hogy a most induló művésznemzedékek körében feltűnő a léttani érdeklődés hiánya.

Az ifjú művész már a kezdő pályaszakaszában sem tárgyiasan, hanem a formák, a színvilág töréseivel, ütközéseivel, hullámzásaival belső univerzumokként alkalmazta a kozmoszelemeket. A lendület, a szertelenség ehhez nem ritkán nagy képtereket igényelt. Az új sorozatban szembetűnő a téralkotás változása. Füst Milán egyik gondolata szerint, "ha bezárjuk a tért - jobban elképzelhető a végtelen". Ezek a viszonylag kisebb képterek valójában igen tágasak. Dimenzióikat befelé, a mögöttes feltárásában, újabb és újabb rétegek lebontásával keresik - miközben a Testet ontológiai alakzatokká formálják.

Nem nehéz felfedezni a felszín mögött a hártyák, izmok, rostok, sejtek struktúrákká rendezett test-nélküliségét. A nem látható megpillantásának szándékát. A van-nak és a túli-nak az egybeolvadását.

Számomra ez adja a munkák hívogató erejét. Vezetik a tekintetet. Arra invitálnak, hogy lépjek be a beléphetetlenbe. Vagyis, a képek a nem biológiai, hanem kulturális értelemben vett önmagukkal keresik a szembesítést, ezúttal lazább, szinte játékosan könnyed ecsetkezeléssel. A monoton valőrök egymást gazdagító rafinériája, a szélső színértékek érdekes harmóniája is ezt szolgálja.

Tudjuk: a tradícióban a torzó nem az Egészről lepattant töredék, hanem az Egész hiányának immanens formája. Az Olasz Attila legjobb képeinek torzó-variációin megnyíló végtelen, a korszak-semmi felé is meghosszabbítja az alakzatokat, beléptetve az ezredforduló értékhiányos mindennapiságába.

Olyan fiatal művész gesztusa ez, aki festői eszmélése óta a káoszban is a ponderációt, a már-már derűs kiegyenlítődést kereste. A mostani pályamódosulást leginkább azzal tudnám értelmezni, ha az időszámítás előtti 480-as évtizedből való akropoliszi Kritios Kurosra, az atlétikus fiúszobor-torzóra emlékeztetek, amely Fülep Lajos szerencsés kifejezésével az abszolút szobrászati probléma felismerése volt. Az által, hogy a test formáinak végtelen számú mozzanatát a korábbi statikusság után a kontraposzt és a ponderáció, az ellentétek és a kiegyenlítődés együttesébe foglalta.

A klasszikus torzó-tradíció évezredek művészetében alapvető változásokon ment át. Olasz Attila egyik távoli ihletőjének, Francis Baconnek és másoknak a művészetében például magának a teremtés organikus csonkultságának, a lét éjszakai oldalának a megjelenítése.

Vessünk egy pillantást az itt kiállított egyik munkára. A torzóból áradó könnyedség és erő behatol a hiányzó részek, a fej, a végtagok semmijébe. Önmagával tölti ki a látható és a nem látható, az ismert és az ismeretlen közötti határzónát, látványként sugallja a létező és a nem létező organikus összetartozását. A Testet a lehetőségek ünnepévé avatja.

Tudomásom szerint ennek a kiállításnak az anyaga egy spontán mozdulat víziójából született. Ez is rendkívül biztató Olasz Attila további útjára.  

 

Sándor Iván

Kossuth-díjas író

Élet és Irodalom 2005. február 25