Tolvaly Ernő: Személyes aspektus

Olasz Attila festészete többféleképpen érthető. Művei több nézőpontot indukálnak, a néző több lehetőséget kap. Köszönhető ez részben annak, hogy az ábrázolt tárgy, emberi alak vagy akár egy absztrakció által létrehozott forma tere valóságos is meg nem is, plasztikája reális meg nem is. A sok oldalról megfigyelt és megjelenített motívumok hol engedelmeskednek a valóságból, a fotókról és a festészetből ismert perspektívának, hol pedig sejtetett törvényeiket megtagadva új szabályokra mutatnak rá.  Másrészt, minden új szabály a vizuális felszín mikrovilágának önvizsgálati terepe: minden ön- „önmegfigyelésének” következtében és ön-„önkívánalmának” eleget téve finoman átcsúszik a szomszédos területre, vagy egyszerűen csak átalakul azzá, ami mellette van.  A színek óvatos kapcsolatot keresnek egymással, vagy egymásba olvadnak, a formák kiteljesedésük előtt egy másik, egészen másra emlékeztető formává válnak.  Mindez a képek felszínének finom „domborzatára” vonatkozik, a megye határok közötti érzékeny létezésekre,mintha tájképet látnánk túlságosan magasból, vagy bármilyen természeti vagy  biológiai  jelenség egészen apró részleteit mikroszkóp alatt.  Ez a sokat sejtető kidolgozottság és törődés azonban nem keverhető össze a hagyományos festői érzékenykedéssel, vagy a cizelláltság sokszor öncélú mesterségbeli magamutogató tökélyével.     

 A képfelszín a „megmunkálás” ( szigorúan idézőjelbe téve) a megmunkálás folyamatának lenyomata, és leginkább akkor, ha a munkafolyamatnak nem csak a manuális jelenlétét értjük, hanem a szellemit, a logikait, az érzelmit és  a lelkit éppúgy, mint az érzékit, az erotikusat és a szinte pulzáló, élő, organikusat.

 A képek többsége (a fotókat és a fotó alapú átfestéseket is ideértve)  távolabbról nagy, majdnem hogy egységesen kezelt felületekből áll, és ezek a felületek, mint kiemelt egységek , ha nem is mértaniak, megidézik a geometriát.  A fejek, vagy fejszerű formák kör  vagy majdnem szabályos ovális alakúak, a kezek , esetleg más testrészekre emlékeztető részletek  egyenes vonalként szabnak ki és határolnak gazadagon festett festői négyszögeket. A színek lírai egymásba hajlása  és az apró részek pengeéles, szinte sebészi átmetsződései adják a képfelszín élő lüktetéséét - nem fecsegését-, míg mellettük (vagy általuk?)  a nagy formák színe és szuggasztív expressziója a mélység elcsendesülését, önmagába kondulását - nem hallgatását.

 A nagy egységek, a túl magasból látott tájnak és a kis részletek mikroszkopikus sejtéletének ellentéte és feszültsége teszik a pontosan vagy pontatlanul kimondható témától függetlenül széppé Olasz Attila festményeit és a művész hol tartózkodó, hol szókimondó, akár szemérmesen elforduló vagy vitáliserővel rámutató állandó jelenléte emberivé. 

                                                        Tolvaly Ernő
                                          Munkácsy-díjas festőművész