Krómoxidzöld tüzes 16–22
Olasz Attila beszédes képei
Olasz Attila ifjonti kora utóbbi hat évében impozáns kiállítási sorozattal lepte meg híveit és a képzőművészetre még kíváncsi, fogékony közönséget, de ugyanakkor kivívta a dicséretekkel egyébként is fukarkodó, óvatoskodó, “elragadtatott” lelkesedést pedig soha nem mutató “szakma” elismerését is. Ha csak fölsorolom azokat a kiváló irodalmárokat, művészeti írókat, művészeket, publicistákat, művészettörténészeket, akik bölcs megértéssel figyelték az ifjú ember áradó közlési vágyát, és új képei születését, állandó változásban, forrongó alakulásban kibontakozó festői munkásságát tapasztalt rálátással méltatták, vagy új összetételű kiállításait megnyitották – mondandóm javát máris kitöltöttem. Álljon itt most együtt e jeles férfiak kara: Kass János, Sass Ervin, Panek Sándor, Schéner Mihály, Tóth Attila, Banner Zoltán, Szuromi Pál, Sándor Iván, Simai Mihály, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Zalán Tibor. A kiállítások címadásai is találóak: Fényözön (2000) Ígéret (2001) Áttűnések, térlátomások (2001) Képzelet, felfedezés (2002) Sebzett terek (2003) Titkok, sejtelmek (2003) Időkapu (2003) Kozmikus érintés (2004) Pillanatmetszet (2004) Töredék-vonzás (2004). A jelenben vagyunk.
A mosthoz, a jelen pillanathoz érkeztünk. Ki tudja honnan érkeztünk, honnan jöttünk. Az irodalom választ ad erre? Jelen van a kimondott szó, az írott szó. A képek is megszólalnak, beszédesek. Alkotójuk vetítőszobájából kifogyhatatlanul vetíti elénk végtelen alakváltozásait, megélt világunk megérzett, megsejtett, átélt képeit. A formálódó, érző, élő és lüktető világegyetem képeit. Ősállapotunkat, az idők kezdetét vetíti elénk. Minden egyes lap, minden egyes sík, minden egyes kubus, minden egyes térelem, minden egyes szín a végtelen megérzéséről, átéléséről beszél. Képeket őrzünk. Képeket álmodunk. Jeleket hagyunk. Belemarunk az anyagba.
Az idő tömbjét faragjuk. Űrt írunk. Űrcelláink mélyén kuporgunk. Üvegpajzsot vontunk magunk köré. Viharzónába kerültünk. Átvészeltük a gömbrobbanást. Jégzár alatt vagyunk. Lehet, hogy megmentjük magunkat. Lehet, hogy megmentjük a lángot vagy szikratöredékét. Lehet, hogy megmentjük a tüzes krómoxidzöldben, az izzó krómsárgában, a parázs karmazsinvörösben. Lehet, hogy kiszedjük a kobaltkékeket, a kobaltviolákat az éjhasadékból. Lehet, hogy fölébresztjük a mohos üregekben, mezők vad sötétzöldjében, vak sziklahasadékok méhében alvó fény-nyalábot.
Átjutottunk az Időkapun.
Még meg sem születtünk.
Bebábozottan feszülünk a Rend korlátjának.
Kristályálmaink vannak.
Végtelen színtereken, rejtett dimenziókban szunnyad valódi énünk.
Ha elhagynának szavaink, ha elfelejtenénk írni, és nem tudnánk olvasni, ha nem tudnánk beszélni sem – mindez, ha bekövetkezne az ember életében – maradna testünk beszéde, maradna a jelbeszéd, és maradnának a képek. A kép egész testünk, egész valónk beszéde. Olasz Attila tizenhat éves kori remek kis tusrajza a Csapás erről szól: legsürgetőbb közölnivalóink előadásáról, belső világunk kivetítéséről a másik ember számára, mások számára. Márai azt írja: “Gondold meg, hogy csak az ember olvas.” Gondolatát folytatva: képet is csak ember alkot. Így kell, ilyen tisztán néznünk a képalkotó ember szerepét: szavainkon és mozdulatainkon kívül marad a néznivaló kép. Sokszor kerülünk szavaink csapdájába, fogalmaink labirintusából nem találunk kivezető utat, amikor egy műremekről beszélni kezdünk. Ha egy kép nem magától “szólal meg”, hanem mi próbáljuk leírni – először a kép közvetlenül látható felszíni rétegét –, könnyen elfeledkezünk az elmélyült figyelmet igénylő “mögöttes” világáról. Akkor adja magát, ha eljutottunk ahhoz az állapothoz, amikor magunkra ismerünk, magunkra találunk benne. A festészet valósága bizonyosság, bizonyosságok és igazságok a tartalmai, melyek mint a hatalmas nyomás alatt összepréselődött élőlények testéből keletkezett olaj és gáz a föld rétegei, szivacsos szerkezete között – a kép szövetei, szövedéke, szövevénye közé – a kép látható és láthatatlan tere közé vannak bepréselődve. Hasonlatomban a nagy nyomás az alkotó ember teremtő ereje, géniusza. A kiállítás főcímének egyik része a vonzás. A képekben a vonzás az az erő, amely összetartja a széthullani akaró formákat, a térség súlytalannak tűnő darabjait. Visszatérő motívum a mag, a gömbformában sűrűsödő teljesség: a teremtő erő. Életerő.
“Az űrben anyagfoszlányok lebegtek, sodródtak. Napok robbantak szét, csillagok zsugorodtak össze, bolygóhadak keringtek s forogtak a saját tengelyük körül, aztán eltűntek. Gyémántszilánkok halmozódtak fel és szóródtak szét a mozgatható falú helyiségszerűségben. A némaságba száműzötten részecskék száguldottak, ezer meg ezer kilométert téve meg másodpercenként. Áttetsző vagy homályos gázfelhők lebegtek mozdulatlanul, jóllehet fátylaik a fény sebességével rohantak a Föld felé. Nem volt már sem káosz, sem rend. Csak szakadékok voltak, szakadékokba nyíló szakadékok, üregek, mélységek, megmérhetetlen öblű hiányok…” Le Clézio idézett képsorán áttűnik az új nagy tablók egyike, nem az “átszitáló kékséget” ismételve, hanem a chartres-i gótikus üvegablakok metszően éles, világító kékségére emlékeztetően: az Izomcsáp. A vakító kék távlatban ott izzik, ott parázslik a kis teniszlabdaszerű életmag. A lehetőség a mélység és a “megmérhetetlen öblű hiányok” termékenyítésére. Belül a héjszerkezetek osztódása, rétegződése, bordázódása történik. A síkok rendjén, minden geometrikus formán végigfutnak az eleven erek, a kemény kristályhéjakat lágy idegek fonják át. Minden rideg páncélzat mellett, mögött ott lélegzik, lüktet az eleven tér vagy létezéséért küzdve a beszennyezett, fölsebzett, roncsolt tér. Miközben a fény, a láng töredékké válnak, elhamvadások, kihunytuk előtt a roppant vonzerő által újból hatalmas egységgé szerveződnek az életerős napsárga ölelésében. Az áttetsző, ünnepélyes narancssárgába hajló kadmiumsárgák mögött életre kelnek a krómoxidzöld tüzes árnyalatai, előtűnnek a türkiz fátyolos-selymes foltjai. Minden a rendező elv szerint történik. Az esetlegesség, rendetlenség, a “zűr”, a káosz látszólagos. A nagy képmezőn mindent összetart a kompozíció szilárd rendje. “A festészet a dolgok végtelenségével foglalkozik, amit a természet nem tud megvalósítani.” Leonardo da Vinci gondolata mára sem veszített erejéből. A művész a teremtést sugározza ki önmagából: az élet mindig jelen van a teremtés feltételeként.
Olasz Attila tisztában van a kubizmus képépítő módszereivel, tanulságaival. Nemcsak az irodalmiság leíró és érzelmes részleteitől akarja megóvni vásznait, hanem a formák puritán “letisztogatásával” utal is a követendő vívmányokra. Ez újabb munkáinak szikárabb, ugyanakkor többnézetű, több dimenziót sejtető karakterét adja. Csakhogy egy őszinte festői gesztussal fölcseréli a kubista festmény jellegzetes “alig színeit”: a tompa szürkét, a földbarnát, okkeres fehéret, kékes feketét transzparenssárgára, élénk zöldre, tűzvörös kadmiumra, cölines mangán ég-kékre. Látja az anyag természetét, viselkedését, helyenként megmutatja a szerkezetét. Tapasztalatait ötvözi azzal, hogy amit nem lát, azt kikövetkezteti, sajátos művészi eszközeivel hitelesíti azt. Ahol pedig ez nem egyértelmű, ott képzelete segíti: jó érzékkel megsejti, valószínűsíti a megoldást, beleilleszti az általa fölépített képi rend szilárd bizonyosságába. Festői világa ettől sokoldalú: egyszerre hagyománytisztelő és újszerű látványra apelláló, újszerű megjelenítésre törekvő. A szép fogalma is átértékelődött ezáltal, ahogy átértékelődött, átértékelődik az “emberi” és a “groteszk” fogalma is. Én egy finom, jelzésszerű utalást látok az antik görög szobrászat újkorban megtalált törekedés remekeire: a torzókra. A torzókra való utalás a Testetlenül címet viselő három embertest ábrázolásában teljesül. Ezek is töredékek, mint az említett klasszikus szobrok. A triptichonforma a hármasságban megvalósuló egységre, a teljességre vonatkozik. Másik értelemben azt a sajátos paradoxont képviseli – címadásával is –, hogy az egész, a teljesség csak a hiányban tud megvalósulni. Ezt az ellentmondást csak a kép tudja föloldani. A három embertörzs megjelenítésével tiszteletet ad nagy példaképének, Francis Bacon angol festőnek, egyben fölvillantja az emberábrázolásban közvetlenül is kínálkozó nagy lehetőségeket, amelyeknek megoldására készül. Attila tudja, hogy a sajátmaga által kitűzött célt csak kitartó, engedékenységet és belenyugvást nem ismerő szomjúsággal, belső sugallatának és belső parancsának engedelmeskedve érheti el. Ehhez kívánok kedves tanítványomnak jó tanulást.
Pataki Ferenc Prima-díjas festőművész
