Útrabocsájtó
Olasz Attila egy kis templomot emelt Vincent Van Gogh emlékére – kéttenyérnyi képén. A kiállítás képei között nem is találok ennyire személyes vallomást eme ifjú ember oeuvre – jében. És ebben a példaadó csillagtájolásban már ki is tűztem e rendkívüli ifjú – festő avató, bemutatkozó kiállítás egyik sarokkövét, mondhatom úgy is: slalom-botocskáját. Persze így a kép kissé sántít, mert csak lesiklással történhet ez így, és a beérkezés a végcél, talán mégis igaz a megteendő pálya nehézségeit ismerve.
„Felhők feletti vetítőszobákban új nemzedék
hologramjai:
a világ végleg kész: mindegy hogy sár van
az utakon elindul valaki…”
/Lászlóffy Aladár/
Elég is lenne ez a csodálatos vers – részlet, amely a meghívó mottója. Nem tudok csak tárgyilagos és higgadt kalauzuk lenni, hiszen egy olyan tehetséget mutathatok be, aki elindult és 16 éves korára szinte üstökös – sebességgel közlekedve 2 teljes év alatt produkálta képeit.
Ilyenkor lehet jogosan büszke a pedagógus Édesanya és az irodalmár édesapa – és lehetek bevallottan büszke én is kedves, szorgos tanítványomra. /Látom magam előtt az ifjú József Attilát atyaian pártfogó Juhász Gyulát./
Tapasztalatom mondatja velem, festővé válni nem egyszerű folyamat. Szinte kivétel nélkül a bölcsesség kialakulásával szentesítődik. A 70 éves Hokusai japán mester mondta, most kezd el tanulni. A kivételek sorából századunk zsenijét Pablo Picasso-t emelem ki, aki tizenéves korában már tökéletesen rajzolt és igen fiatalon gyönyörű képeket festett. Tudom azt is, hogy egy képzőművész apa kellő irányítása mennyire jó és előnyös, de akire nagyobb feladatok vannak bízva, az isteni ajándékokkal, tálentummal van felruházva. Istennek mindnyájunkkal van terve. És ha már beleláthattunk Attila példáján ebbe a tervbe, úgy kell gondoskodni a szülőknek és a segítőknek is, hogy nyíljon meg az út a további kibontakozásra. Ezért példa nélküli a Szent Imre Klub hozzáállása a tárlat megrendezésében. Ráébreszt arra is, hogy a tehetség nem stigma és nem betegség, amitől tartani és félni kell – mondván a tehetség mindig kezelhetetlen szélsőségekkel jár, veszélyes. Nem kordában kell tartani a tehetséget, hanem pallérozni, gondozni. Ezek a jó meghatározások a jövőre nézve. Csak így tud helyes mederbe terelődni nagyon sok induló, tehetséges pálya. Örülni kell a tehetségnek, mert minden téren így gazdagodunk. Viszont ha ajnározzuk, tömjénezzük a jóformán védtelen fiatalt, többet ártunk Néki. A figyelem nemcsak most irányul rá, hiszen még a magasabb iskolai tanulmányok előtt áll. És ott a kialakított rendszerű feladatsoroknak is meg kell felelni úgy, hogy az a bizonyos veleszületett alkotáskényszer. az ösztönös kifejezés – a kreativitás – ne sérüljön meg. Ezek az óhajtott távlatok a fejlődésről és a felelősségről szólva.
A jó sors tehát az általam vezetett képzőművész körbe vezette Attilát 2 évvel ezelőtt. Rendkívüli érzés látnom ezt a kiteljesedő utat, a megtett kezdő, tapogatozó, botladozó lépések után. A legérdekesebb az, hogy én a stúdiumok, az iskolai munka szellemének megfelelően irányítottam lépéseit, de ezzel párhuzamosan kialakult az otthoni, szinte állandó festés – gyakorlat – ontotta képeit. Mindegy hogy milyen anyag került a kezébe: nyers, vizes tempera, vagy az akvarell, lázas szenvedéllyel alakította vibráló színeit, nyugtalan felkavaró formáit. A néha fantasztikumba tűnő tájban majdnem mindig felbukkant egy kis templom és a keresztrefeszítés, a Golgota. Engedjék meg, hogy most pár gondolattal a képekről, témájukról szóljak. Rendkívül szuggesztíven – állandó mozgásban jelenik meg minden, nála a világ nem végleg kész: talán épp most élhetjük át a fény születését – az isteni első teremtést, a világosság és sötétség szátválasztását, a Teremtés-t, a vizek és a föld szétválasztását. Majd a furcsa múltbéli jövőbéli repülő lények jelennek meg, a vérzivatar jelzőjű kozmikus száguldás, az ősformák látnoki sorozata. Az első emberi lények, amint földbe ágyazódásból kiszakadnak, ki akarnak szakadni a gyökerező lábaikkal, forognak, mozognak. Talán egy átélt katasztrófa túlélői. /Hárman/ Az orgonamagasodású sziklafalak mintha a felhőkarcolók ormótlan tömegei lennének. Most születnek újjá? Ez az ifjú ember lát valami egészen újat, tud valami rendkívülit. Figyeljünk beszédére. Figyeljük elidőzve a képeket. Szavakkal el sem tudja talán mondani azt az összetett érzés – és gondolatépítményt, amit magából kivetít, kifest, azt a sokszor szorongó, szorongató, aggasztó lelkiállapotot – amely annyira jellemző a „civilizált” emberre.
Olvassuk ek képcímeit is figyelmesen.
Tanuljunk a jövő emlékeiből!
Befejezésül: az életrajz ismertetése igencsak szűkszavú részemről. Attila most a Széchenyi István Gimnázium tanulója és Szabó András tanítja művészetre. a szűkszavú életrajzot a díjak sokasága gazdagítja. Legutolsó első díjat itt kapott Szegeden a Szent Gellért Napok alkalmából rendezett „A lélek egyesít minket” c. pályázat és kiállításon. A díjat személyesen Püspök Atya adta át. A kiállítás mottóját egy erdélyi magyar költő írta, én pedig szeretném szintén egy erdélyi költő, a csodálatos érzelmi világú Dsida Jenő versével útjára bocsájtani Olasz Attilát:
Dsida Jenő: Légy szent fiacskám
„Ember! – hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: – ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg – fiam, ó – a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derűjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakokzenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! –
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!”