Hölgyeim és Uraim, fiatalember kiállításán vagyunk; hadd emlékeztessek egy hasonló korú ifjúra, aki azt mondta, hogy a művészet egyik része mindig állandó, a másik része az, amely mindig változik és elmúlik. Az ifjú, aki erről írt, Baudelaire volt.
Igaz gondolat. Csakhogy éppen a huszadik század, amelynek egyik előhírnöke volt, zúdította ránk a példákat arra, hogy a lázas megújulások sokkal többet bírálnak felül, mint amennyit a művészet soha nem változó részének mondhatunk, ám eközben még akkor is őriznek valamit az állandóból, ha meghirdetik a velük való totális szembefordulást. Ez a megőrzött nem más, mint a személyiség önmaga-keresése, megformálása, épen tartása, a folyamatos rákérdezés a ki vagyok én?-re, az újra és újra lejátszódó létezésdrámában.
A pályakezdő előtt, ha foglalkoztatják ezek a kérdések, ma igen sok kelepce nyílik. Kettőt említek. Az egyik az, hogy miközben még el sem jut nézőpontjainak, horizontjának, eszközeinek kialakításához, máris találkozik a kultúripar személyiségroncsoló arroganciájával. A másik, hogy mivel évtizedeinknek nincs átfogó korszelleme, ingatagok a történeti- és művészetfilozófiai konstrukciók, s még a kidolgozott tér- és időfogalmak is feloldhatatlan apóriáktól terhesek, a fiatal nemzedékek úgy próbálnak támpontokat keresni, hogy nem tekintenek el a radikális metafizika-kritikától.
Minderről azért tettem említést, mert az első képeit tizenhat évesen festő, most, első budapesti kiállítása idején huszonegy éves Olasz Attila olyan természetességgel kerüli el ezeket a kelepcéket, mint aki nem is vesz róluk tudomást. Első ecsethúzásától, a honnan jövünk, merre tartunk, kik vagyunk egzisztenciális kérdései foglalkoztatják.
Kezdő munkáin a festői rápillantást még naivnak láttam. Motiválatlanul romantikusnak. A világteremtésre, az ősformák megjelenésére, a fény-árnyék szétválasztására ugyan expresszív kifejezőeszközöket keresett, de a kompozíció egyirányúan determinált volt: fent a megnyíló világosság, alant a gomolygó sötétség. Viharos gyorsasággal lépett túl ezeken a megközelítéseken. A magasabb erők elrendeltségét kifejező kettéosztottságot felváltotta a fények, színek egymásba hullámzása, a „fent” és a „lent” dialógusa. Már tizennyolc éves kora óta kereső, találkozó, szétváló, ütköző, kavargó vagy éppen áttetsző-lebegő motívumokkal dolgozik. Legújabb képeivel még tovább jutott. Egymásba ékelődő, örvénylő formákat láthatunk. Átélhetjük az érintkezések küzdelmességét, hiábavalóságát. Olasz Attila – tudja, nem tudja, de bizonyosan érzi – újabb kompozícióin a mindennapi idő a metafizikai dimenzió terében jelenik meg.
A képek sokféle központtal rendelkeznek. A részletek egészként mutatkoznak meg, centrumaikban súlyos erőkkel. Megőrzik elkülönülő pályáikat, azonban mégis kapcsolódnak, s így a töredékek az együttlét vágyának érzetét keltik fel.
Ha figyelemmel kísérjük ezt a dinamikát, észrevehetjük, hogy a motívumok mélyülnek, kagylókként nyílnak meg, feltárják bensejüket. Máshol lebegve, egymáshoz simulva öblöket alakítanak, amelyekben a hullámzás csillapul. Eltitkolják az érintések érzéki természetét, de ezt úgy teszik, hogy felszabadítják a képek szemlélőinek képzelőerejét, magukhoz vonzzák tekintetünket, és a sejthető „mögöttiségek” felé irányítanak.
Semmi nincs nyugalomban Olasz Attila képein, mégis nyugalom árad belőlük. Domesztikálja és élvezeti tárgyul kínálja fel az átláthatatlanságot, a formák küzdelmes, ám a játékosságot sem nélkülöző kapcsolatát.
A legfontosabbat tudja: uralja a választott tereit – feltűnő, hogy a nagy és a miniatűr felületeket egyaránt. Láttam olyan hatalmas vásznait, amelyeket a terem adottságai miatt itt nem állított ki. Könnyedségükben is feszes kompozíciók. Felhívnám a figyelmet az Üvegkatedrális című munkájára, amelyen a töredékek halmazát viszont tenyérnyi helyen foglalja egységes szerkezetbe. Máshol, mint a Lebegés-sorozatban, az áttűnéseket úgy futtatja, hogy a képen túli virtualitásban is követhetjük a motívumok hullámzását.
A Sebzett terek már címével is utal rá, hogy milyen univerzális korélményt sűrít. Ez az egyik legújabb munkája. Nem nélkülözi a baljós jeleket, a lebegő-kavargó ellenpontozások azonban szembenézésre és együttérzésre szólítanak. Biztató hír ez festői látásmódjáról, magatartásáról.
Nem látom, hogy Olasz Attila bármilyen divatos stílusirányzathoz kötné magát. Lehet, hogy ez majd hosszú távon is kamatozik, pályája ez idő szerinti szakaszában mindenképpen előnyös. Útja nyitott. Majd eldönti, hogy mit kíván őrizni ama mindig változatlanból, és milyen másféle irányokba halad tovább.
Sándor Iván Kossuth-díjas író
