A fény születése
Olasz Attila festői pályakezdése
Nincs hálásabb feladat, mint egy jó képességű, invenciózus fiatal festőt bemutatni. Ilyenkor aligha kell a múltban kutakodnunk: inkább az aktuális teljesítmények milyensége, a kibontakozás talánya foglalkoztat bennünket. Olyan ez, akár a tavaszi sarjadás örömteli kihívása. Értékeljük ugyan a felszikrázó zöldes, ibolyás színeket, a lombosodó fákat, de egyre-másra a parázsló, lángcsóvás nyárra gondolunk. Mert nyugtalan, telhetetlen lények vagyunk. Pedig a tavaszi sugárzásban is eleven mágia rejlik. Nemcsak cirógat, melenget bennünket, hanem ezzel együtt a térszerű látást is belopja tekintetünkbe. Úgyhogy a fény nem csupán szín- és árnyteremtő, ám igazi térélményeinket is neki köszönhetjük.
Maradjunk is az éltető térképzeteknél. Hogy kerülnek például Olasz Attila képei Vásárhelyre? Elvégre szegedi honpolgár, épp most húsz esztendős, s a szegedi tanárképző főiskola hallgatója. Mégis úgy tudom: a Tisza-parti város mellett volt már kiállítása Orosházán is. Nos, e földrajzi orientálódások korántsem véletlenek. Inkább szülei eredetének érzékletes fémjelzői. Ami annyit tesz: Attila pályakezdésében kitűntetett szerepet kapnak a vérségi, családi kötelékek.
Hogy ki figyelt fel először kiemelkedő tér- és formateremtő képességeire? Itt Pataki Ferenc festőművész lép a képbe, aki gondos mesterként ápolgatja, segíti szakmai előrehaladását. Jellemző például: a múlt évben közös tárlatot rendeztek a szegedi Start Galériában. Amit akár generációs diptichonnak is nevezhetnénk. Egyébként élénk érdeklődést váltott ki e rendhagyó felállással, amelyben némiképp egymás kezét fogták. Ez pedig a melegség képzetét sugallta elhidegülő valóságunkban.
Persze mondanom sem kell: a művészetet nemigen lehet tanítani. Legfeljebb csak a szakmai, technikai ismereteket. Osváth Ernő is azt vallja: „Tehetségnek azt nevezzük, aki többet tud, mint amennyit tanult.” Bonyolítja a helyzetet, hogy az igazi művészethez a tehetség önmagában közel sem elegendő. Bár alapvető fontosságú. Ám az alkotóknak mindehhez újra és újra fel kell tenniük a kérdést: mi is a valóság igazában? Talán józan, racionális térformák kusza regimentje? Netán az anyagi és szellemi világ kibogozhatatlan szövevénye? Nem megyek tovább. Ennyiből is kitűnik: mindenekelőtt az áldott tehetségből és valósággal szervülő hitelességből születhetnek érett, kiemelkedő alkotások.
Nézzük, hol tart, milyen úton halad Olasz Attila festői munkálkodása. Mi sem természetesebb, minthogy számára is a köznapi valóság egyszerű, üde benyomásai jelentik a kiindulást. Tüzetesen ismeri, tiszteli a különféle tárgyak arány- és formarendjét, noha a statikus anyagszerűség láthatólag ingerli. Így a színek szárnyán már itt is az atmoszférikus, lírai hatások felé törekszik. Ami érthető is. Aki sok mindent birtokol már a szakmai örökségből, az előbb-utóbb érdekes, személyes vonzalmú felfedező útra indul. Előveszi például a kígyózó, kanyargó levélformákat, amikhez rajzlapos, mértanias kellékeket kapcsol. Mindebből azonban egy analitikus, szürreális látvány bontakozik ki. Más kérdés, hogy még itt is a kötöttebb kísérletezések területén vagyunk. Szinte a szolgai utánzás és a szuverénebb formateremtés határmezsgyéjén. Most jönnek azután merészebb, monumentális igényű, expresszív kompozíciói. Ha Attila korábban a szokványos, hagyományos perspektívába kapaszkodott, akkor ezúttal már a belső távlatok lépnek előtérbe. Szenvedélyes, mozgalmas színszövevények kerülnek elénk, amiket aligha bírunk pontosan lefordítani. Látjuk ugyan, hogy az alkotó tömérdek idegszállal kötődik az őselemekhez, a természeti alakzatokhoz, de mindehhez szubjektív hangulatait, képzeteit is hozzákapcsolja. Néha az az érzésünk, mintha az archaikus ősidők heroikus földcsuszamlásait érzékelnénk. Máskor meg a tobzódó, álommittas felhők áttetsző színzuhatagába vezet bennünket. Mintha a végletek érdekelnék igazán. A nappalok és éjszakák riasztó feszültsége, a születés és halál kontrasztja. Innen is látszik: Olasz Attila olyanféle expresszivitást képvisel, amelynek hátterében egy romantikus világszemlélet található. Persze az a perdöntő: a szegedi fiatalember idejekorán felvette a modern művészet által eldobott kesztyűt. Az ő művei is sorra-rendre tagadják a józan, egyértelmű evidenciákat. Hiába heroikus, fenséges A fény születése, ám a csapkodó formák szövetében a drámai izzás is tetten érhető. Fantasztikus, premier plános táj- és létélmények szemtanúi vagyunk, ahol a kozmikus energiák és mozgások jócskán felerősödnek. Ez a csavarosan, átlósan lüktető képépítés teszi, hogy Attila képei ugyanúgy zárt, mint nyitott természetűek. Más szóval: a festő igen gyakran a végtelenség képzeteivel kacérkodik. Ne gondoljuk azonban, hogy e barokkos telítettségű látomások pusztán csak a térbeli hatásrendre aspirálnak. Hisz a nyugtalan, dinamikus festékcsóvák nyomán olykor az idő képzete is megérinti műveit.
Bárhogy is nézem: Olasz Attila akaratlanul is Franc Marc-i expresszionizmus nyomvonalain halad. Számára is a világ átfogó színek érzelmi csapongása a legfontosabb, s csak ezután jöhetnek az organikus, természeti gyökerű formaképletek. Érdekes megfigyelni: míg pasztózusan vibráló tónushasználatát jobbára az eleven, dekoratív foltok éltetik, addig képi alakzatrendje viszonylag egynemű. Mintha némiképp szélfútta színdrapériákat állítana elénk. A másik térfélen ellenben nem tud betelni a nagyléptékű, architektonikus felületekkel. Mintha a meg nem szűnő belső szédület és a kirobbanó erő duális birtokosa lenne.
Egyszerre féltem, egyszerre drukkolok Olasz Attila rokonszenves törekvéseinek. E magasröptű, költői szárnyaláshoz ugyanis előbb-utóbb meg kell találni önmaga mélyebb gondolati, formai gyökérrendszerét. Azokat a szakmai, művészi alapelveket, amelyek koncentráltabb mértéket és távlatokat adnak alkotói küzdelmeinek. Másfelől úgy látom: Attila lényegében termékeny, jó úton halad. Nem engedi, hogy egyetlen vonzó, de zárt stíluseszme rabságában topogjon. Inkább folytonosan keres, kutat. Így hát méltán remélhetjük, hogy festői műhelyéből idővel egyre szuverénebb, mélyenszántóbb művészi remeklések fognak előbukkanni.
Szuromi Pál művészeti író
