A valóság és a képzelet határmezsgyéjén
Amint a TIK forgó „időkapuján” belépünk Olasz Attila kiállítására, felidéződik a 2008-as év, amelyben itt rendezte Áthajlások, színkötegek című kiállítását. Megjelenik a magyar irodalom egyik csillaga, Juhász Ferenc alakja, amint kissé előredőlve szenvedélyesen mondja Lángmadár című írását Attila képei között: „ …a világegyetem színtömb -avargásából lassan közeledik az ember felé. Az emberhez, ami azzal isteni, hogy van.”
Jeles alkalom, ha egy művész összegzi pályájának egy-egy időegységét, életszakaszát. Olasz Attila mostani kiállításának alappillére az a négy festmény, amelyekkel sikeresen diplomázott a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán és festőművész diplomát kapott 2009-ben. Ez az örvendetes élet-esemény legalizálja művész-státuszát a festészet kortársi jelenében: immáron jóval több mint, mint 10 éve kiállításai sorozatában viaskodik önmaga kifejezésével, helyét keresve a „nagyok” között. Jómagam messzebbre nyúlok át az IDŐKAPUN és emelem ki a legelső színes festményeit a 14 éves kamasz embernek. Különös érzés a számomra az, hogy a szerető családi körben cseperedő, izgalmas tehetségű ifjú tanulási életszakaszában benne voltam és büszke örömmel mondhatom ezt. Sok felemelő példa él bennem a művészet birodalmából. Egyik kedves az, amikor az ifjú Cézanne egy kézi hordárkocsira fölpakolta új képeit és Párizson áttolta kék munkaruhájában a már betegeskedő Pissarro műtermébe, hogy szeretett mesterének megmutathassa.
A személyesség és a szinte családi kapocs nem homályosította el és most sem homályosítja szemem Attilával kapcsolatban.
Tandi Lajos, kedves szerkesztő barátom a legutolsó kiállítás megnyitóján kijelentette: „Tisztelem Olasz Attilát, ezt a fiatal festőt.” Igen, a tisztelet komoly belátás és meggyőződés eredménye. Hiszen mi más motiválhatta Kass János, Juhász Ferenc pártfogoló, őszinte kiállását az ifjú nyers tehetség mellett, vagy Szuromi Pál, Banner Zoltán, Tóth Attila, Zalán Tibor avatott elemzéseit. Ugyanez motiválta pécsi mestere, Tolvaly Ernő megértő, segítő hozzáállását a festő mesterség hathatós elsajátítására: „A sok oldalról megfigyelt és megjelenített motívumok hol engedelmeskednek a valóságból, a fotókról és a festészetből ismert perspektívának, hol pedig sejtett törvényeiket megtagadva új szabályokra mutatnak rá.”
Jeles alkalom – s ez így természetes – hogy egy közeli térben, a REÖK palotában most nyílik meg a XIII. Táblaképfestészeti Biennálé és a kettős című kisméretű festményével Olasz Attila is résztvevő. Fölmerül rögtön a kérdésem: vajon az ifjú tehetség üstökösszerű föltűnése okozott-e több gondot a bírálóknak – az „érett tálentumú” festőknek, vagy a mostani – teljes vértezetben megjelenő – Olasz Attila munkássága, drámai teljesítménye kap-e megfelelő figyelmet, vagy ne adj’Isten, csöndes figyelem-hiányban lesz része? Pedig szabad örülni, ha nem mindennapi produkciót láthatunk.
Juhász Gyula is örült József Attila csillagának.
Mindehhez bölcs belátás kell, irígységmentesség, s az a tapasztalat, amely a meglévő értékeket még markánsabbá teszi. Bölcsesség, amely minden ízében az életből táplálkozik, mégis a művészet szentségét vallja.
Az Ady tér lüktető életébe elhozta Attila nagy festményeit. Aki belép e jelenünket jól reprezentáló egyetemi intézménybe, egy új világ küszöbén lép át, a kiállító tér robosztus, drámai vonzásába kerül. A valóság hirtelen szembesül a festészet mágiájával, a valóságos tér az imaginárius térrel. Ezáltal egy új dimenzió nyílik, a világ fölfedezetlen sejtelmeit adva. Nekem is, aki hozzá vagyok szokva Olasz Attila képi világához, katartikus élményt adott a padlásműterme délutáni napfényragyogásában a tompán felfénylő, erős, mélyszürkés, kékesszürke színek együttese. Méltán választotta kedves Mesterem Bernáth Aurél gondolatát meghívója mottójául: „A festészet színekkel kifejezett emberi beszéd.” Igen, ez a festészet szólni akar az emberekhez, rendkívülien sokrétűen ábrázolva a láthatót és a sejtettet. EZ A FESTÉSZET EREJE ÉS DIADALA!
Bölcseleti kérdés, ha a mélységek és árnyékok fogalmát elemezzük. A hozzájuk vezető tudomány egyre és egyre példákat ad erre. A festészet oldaláról nézve nekem könnyebb dolgom van az elemzésben. A képek síkot meghazudtoló, illúziókeltő tere valóságosan hat szemünknek. Sok olyan utalás van, amely a legnagyobb hegyi távlatot idézi, de változatlanul jelen van Olasz Attila festményein a biológiai szerveződés, a mikrovilág lüktető élete, amelyhez szemünk mélységélessége kell.
A látszattan törvényeiből, a tapasztalati látszattan tudományos köréből alig vagyunk képesek kilépni. A tapasztalat fényre és árnyékra épül, amely mélységet jelenít meg a vászon sík felületén, mélységet ad a porózus felületek FÉNYTÖRŐ-FÉNYELNYELŐ életének. A nehéz, súlyos formákat a vászon felületének irizálása tompítja. A térbeli élmény négy aspektusát vázolom föl. Ezzel talán közelebb kerülünk a festészet különös, ritkán felfedezhető titkaihoz.
Megközelítés. Az első sík a látvány síkja. Ragaszkodás a tapasztalt valósághoz. A képzelet csak az átéltből és a megtapasztaltból „képes” összerakni szuverén világát.
Tartózkodás. A második sík a szemlélődés síkja. Valójában ez a mű előtt való időzés, ismerkedés, felfedezés.
Befogadás. A harmadik sík a megérzés és a megértés síkja: a látottak „megemésztése, földolgozása.
Maradandóság. A negyedik sík a raktározás, a maradandóság síkja. Kérdés, hogy mi marad meg emlékezetünkben és mi hullik ki belőle. Az élmény mélysége, ereje a továbbélés függvénye. A mélység élménye eredendően feltételezi a magasságot is. A képmező sokszor elforgatható, kivéve ha a kompozíció építménye a hagyományos előtérre-középtérre-háttérre tagolódik.
Olasz Attila a festészet autonómiáját érleli. Annak ellenére, hogy Édesapja révén szoros kapcsolata van az irodalommal, csak választékos, átgondolt képcímei utalnak irodalmi ihletésre. Vagy önálló kiállításainak meghatározó címadásai. Ugyanakkor Édesanyja révén a biológia állandóan jelen van, mint képeinek tartalmi eleme, szövedékes bővítményként. Összegzésként: Attila újra és újrafogalmazza festményein a világ föltárhatatlan mélységét, küzdelme az illuzionista küzdelme, a kötéltáncos küzdelme. Birokra kél a monumentalitással, festményeinek ősereje van. Sziklák, hegyek mozdulnak, színes erők feszülnek. Bő számmal tűnnek elő a kép szövedékéből CSONTOK, IZÜLETEK, CSUKLÓK. Emberi, növényi, állati és szervetlen fragmentumok, vagy gazdag asszociációval festett utalások ezekre. Így áll össze a festmény anatómiája: egyensúlyt teremteni a valóságos és a képzeletbeli között, ötvözni az élettelent az ÉLŐvel. Ez a hártya, ez a határmezsgye Attila biztos hadállása. Néző- és érzőkészülékeit itt helyezte el: érthetővé és megfogalmazhatóvá tenni az élet csodáját, ez jelenlegi művészeti alapállása. Azért is, mert tisztelettel adózik az életnek, dolgaiban csodálatát fejezi ki.
Ami pedig a legfontosabb ebben az egészben: A FESTŐ SZEME.
Pataki Ferenc Prima-díjas festőművész
