Gondolatok Olasz Attila tárlatán
Nem tudom, eltűnődtek-e már azon, mikor a hétszínű, csodálatos ív feltűnt az égen, hogy a szivárvány tulajdonképpen nem más, /nem lehet más!/, mint az isteni „ÉN VAGYOK!” ige színbeli megnyilatkozása.
Én úgy képzelem, hogy a Teremtő, miután megfestette a tökéletes, gyönyörűséges szivárvány-ívet, letette az ecsetet és a festőkre mutatott:
- Majd ők folytatják…!
Ez az isteni megbízatás volt az első, amelyet festőművész kapott. Mit is tehetne hát az igazi művész…? Ki-ki a saját belső törvényei, tehetsége és intuíciója szerint keresi azóta is földön-égen: hol vannak, hogyan lelhetők föl annak a szertefoszlott szín-csoda-teremtménynek a mindenségben széthullt darabjai.
Kitérni a kihívás elől nem lehet, a korlátokat és határokat, a kisszerűséget és a középszert elfogadni nem szabad. Merész szín-robbanásokkal be kell jelenteni az igényt a legnagyobb szabadság-fokra. S föllelve a rejtett örökséget, a valaha-volt s mégis: sosem volt titkos szín- és forma-varázslatot, új arányokat és irányokat, új alakzatokat, új ritmust, új mértéket teremteni az igazán méltó folytatáshoz.
A világegyetem törvényei és a lélek belső univerzumának törvényei szerint.
Íme egy festői életprogram, melynek valóraváltásán – bármilyen
hihetetlen! – immár tíz esztendeje keményen, szívvel-lélekkel dolgozik ez a nagyon-nagyon ifjú és nagyon-nagyon tehetséges fiatalember. Tizenhat éves korában nyílt meg Szegeden az első kiállítása, s jelen tárlatunkat ünnepivé avatja, hogy immár ez a sorban a huszadik.
Hamvas Béla szerint a művészek mesteri tevékenysége nem annak a megalkotása, ami az ember, hanem ami az ember fölött van, és nem annak, ami az élet, hanem ami az életnél magasabb, és nem annak, ami a természet, hanem ami a természetnél több. Metapoiézisz című esszéjében írja: ami művészet, az nem csupán mesteri alkotás, hanem mesteri megalkotása annak, amiben LÉTTÖBLET nyilatkozik meg.
„A metapoétikus világ nem reális, hanem hiperreális.” Vagyis valóság-fölötti. Művészet az, mikor az ember magát önmaga fölé emeli. Olasz Attila, aki tíz esztendeje építi következetesen a maga művészi univerzumát, évről-évre több ilyen léttöbletet-sugárzó, léttöblet-lángolású festménnyel lepi meg barátait, tanárait /hiszen még diák, a pécsi egyetem hallgatója/ és a tárlatlátogató közönséget.
Már 1998 novemberében szeretve tisztelt mestere, Pataki Ferenc arra hívta fel figyelmünket: „ez az ifjú ember lát valami egészen újat, tud valami rendkívülit.” Idén májusban, Olasz Attila
orosházi kiállításán Banner Zoltán már arról beszélhetett, hogy az absztrakció művészeti forradalmának évszázados ívéhez annakidején mi, magyarok adtuk az egyik alapkövet /a brassói Mattis Teutsch János életművével/, „s talán éppen Olasz Attila az ív mai szakaszának nemcsak legfiatalabb, /hisz bizonyára vannak kortársai idehaza is / hanem leghitelesebb továbbépítője is.”
A kristály a maga tökéletes felépítésével példa és követendő cél. Az áttetszőség, a tisztaság, a szerkezet, a tökéletes forma, a sugárzás mind-mind a Teremtés igazi rendjét tükrözi. Hogy miért KRISTÁLY ez az ünnep, arra, úgy hiszem, maguk a képek adják meg a választ, a különös, kristályt idéző színvilágukkal, belső rendjükkel, titokzatos tündöklésükkel. Akár a valódi kristályok, melyek ősidők óta tudat-kondenzátorokként is működnek az ember szolgálatában, ezek az élettel teli művek is – a Ragyogás, a Smaragdkép, a Testlobogás, a Kék horizont, a Csillanás és társaik – őrzik s továbbítják felénk a művész tudatának egy-egy fölszikrázását, fénycsóváját, üstökösvillanását. Átadják nekünk a Fény üzeneteit…
Azt, hogy bármilyen megrontott, kaotikus, manipulált, barbár, lélekmérgező is egy korszak, ideánk csak a rend kristályvilága lehet, a felé közeledünk, azt szeretnénk megteremteni, előbb a lelkekben, azután kívül is.
Pataki Mester mondta Olasz Attila korábbi kiállításán: „Kristályálmaink vannak! Végtelen színtereken, rejtett dimenziókban szunnyad valódi énünk.”
Ezeknek a kristályálmoknak a kikristályosodását tárja elénk a jelen tárlat. Egy pályakezdő, de máris beérett művész varázsolja elénk például a lenyűgöző Testlobogást, hogy az egymással küzdő, egymást ölelő színek, formák, vonalak tükrén át a létezés legmélyebb szféráiba bepillanthassunk, s átérezzük a lobogást és ellobanást, a szenvedélyt és a fájdalmat éppúgy, mint a testbe-zárt és mégis szabad lélek olthatatlan, soha-el-nem-lobbanó lángolását.
Vagy, egy másik kép erőterében állva, eltűnődhetünk azon, vajon kik lakják Az emlékezet városát? Milyen formák, alakok, színek olvadnak itt álomszerűen egymásba…? Vajon a háttérben kirajzolódó torony milyen kérdéseket szegez az égnek…? S ellenpontja, az a sugárzó-sárga, erekkel /vagy indákkal?/ átszőtt eleven fényfolt talán a születő új élet szimbóluma? És az a kis különös alakzat, amit stilizált rózsaablaknak is vélhetnénk, milyen mögöttes birodalomba hívogat? Álmainkba talán…? Azokba, amiket önmagunknak sem merünk bevallani? Az álomszerűség, az áttűnés, áthajlás, a síkok könnyed siklása, az embersors titokzatos labirintusai át – meg átszövik ezt a különös varázsú képet. Aminthogy sok más Olasz Attila-alkotást is. A valóságot mindig felülírja a magasabb valóság, a látás látomássá tágul, s a tágulás úgy feszegeti a képkeretet, mintha tovább akarna terjedni a külső térbe. S tovább, a végtelenbe, hogy híd legyen a mikrokozmosz és a makrokozmosz között. A kozmikus érintés vagy annak a vágya ott vibrál a képsíkokon, változásért, csodákért, új dimenziókért kilátva.
Művészetének egyik kulcsszava az álomszerű, a kozmikus, az áttűnés-átváltozás mellett: a TITOK. Egy korábbi kiállításának például a Titkok, sejtelmek címet adta. Tulajdonképpen egész festészetével a Titkok Kapuit döngeti. Beláthatunk-e az emberlét rejtelmeibe, érzékelhetünk-e valamit a láthatatlan tartományból? Jogos-e a remény, a sejtelem, hogy a titkok fátyola mögött igazi Önmagunkra találhatunk…?! De hát hogyan kell föllebenteni, elhúzni, letépni azt a fátyolt…?! A Titokzöld című kép sejtelmes ragyogásában elmerülve, a zöldlángú zenét, mint egy erdei koncertet hallgatva, talán fölsejlik a válasz ezekre a kérdésekre is, talán közelebb kerülünk igazi énünkhöz. De a Növényszem c. festmény is éppilyen titokzatos, /szinte illatos!/ vibrációkkal idézi a teremtett természet csodáit. Aztán itt van az Enigma című: nézem, nézem, és arra gondolok, ilyen lehet a titok aurájának fölragyogása a kipattanás előtti pillanatban.
A Hullámszerkezet színvilágát s mozgalmasságát nézve úgy éreztem, mintha a művész itt a kvantumfizika egy tézisével is kacérkodna, mely szerint bár a részecske objektum, a hullám pedig térben szétterjedő folyamat, a kettő tulajdonképpen csak ugyanannak a jelenségnek eltérő megnyilvánulási módozata. Azért is érdekes ez, mert mi, emberek választhatunk, hogy részecske /anyagi/ vagy hullám /azaz:szellemi/ természetűnek fogadjuk-e el magunkat. Földhözragadtság vagy magasabb szférák?! Olasz Attila ezzel a képével is az utóbbi mellet teszi le a garast.
A legmagasabb festőiségről szólva, Hamvas a színekre vonatkozóan fölállít egy szigorú mértéket. Ezt Olasz jelesül teljesíti. Nála a szín, ha piros, a szíve legmélyebb kamrájáig piros, vagy, ha zöld, az erdő legmélyéig zöldellő zöld, és a kék az ég legkéklőbb boltívéig kék. Visszautalva bevezető gondolatunkra, elmondhatjuk: ezek a színek igazi származékai, ízig-vérig folytatásai annak a Szivárványnak.
Zseniális Kossuth-díjas festőművészünk, Schéner Mihály erről is szól a Forrásban megjelent írásában: „Meglepett, hogy Olasz Attila kolorizmusa milyen sokat fejlődött alig egy év alatt. Gazdagabb, telítetteb lett. Ez a nagy fejlődés arról győzött meg, hogy a művészben rejlő kolorista adottságok – amelyeket aligha lehet iskolai tanulmányok révén elsajátítani – veleszületettek. Boldogan állapítottam meg, hogy a fiatal alkotó színkultúrája telített és kiapadhatatlan lesz.”
S még mindig a színekről szólva: az analógia-elv szerint minden szín, színkombináció megfelel valamilyen hangnak, hangsornak. A sajnos korán elvesztett költő, Nagy Gáspár éppen erre érzett rá, az Olasz-képek zenéjére, zengésére hívta fel figyelmünket.
Korábban egy /Test-tájak, alakzatok c./ tárlaton seregnyi torzót állított ki Olasz Attila. Itt most egyet láthatunk, a legújabbat. Rendkívül sok értelmezésre ad lehetőséget a maga teljességét kereső csonkaság, a nyak és a fej helyét kitöltő különös alakzat. Lehet jelzése annak is, hogy a fizikaiból átemelkedünk a szellemi tartományba, a magasabb rezgésvilágba /nem részecske-, hanem hullámtermészet- élmény…!/. Tágabban értelmezve asszociálhatunk a Jung-i kollektív tudathoz való közeledésre. De lehet egy megfoghatatlan szellemi történéssor, az ébredés-fölébredés víziója is. Festői megfogalmazása annak, hogy a végső értelem testenkívüli, test-fölötti, anyagon-túli. S egyszersmind: az önmagát racionálisnak meghatározó világtest nem lehet más, mint torzó. Akárhogy is: itt mindenképp a Lét legsúlyosabb kérdéseivel szembesülünk. Mint azt Sándor Iván Olasz festészetét méltatva kiemelte: műveiben, nemzedéktársaitól eltérően, erőteljes a léttani érdeklődés, nála „ a Test – a lehetőségek ünnepe.”
Egyszer talán még részletezhetem azt is, mennyi mindent tükröznek a művész világjárásának, korok és terek összemontírozásának és természetben barangolásának kép-kivirágzásai. De most már így is túl sokat beszéltem és túl keveset mondhattam ahhoz képest, amit a képek mondani képesek.
Olasz Attila, túl már minden beavatáson, amit ember a mesterétől kaphat, immár az ÖNBEAVATÁS révületében alkot. Bizonyára nála is igaz, hogy az alkotás folyamata részben a tudat alatt megy végbe. De ahhoz, hogy igazi mű szülessen, a nézőt megszólító, megrendítő erejű, mágikus vonzásúꓼ legalább olyan mértékben kell a tudat fölé emelkednie a művésznek. A kép csak a magasabb valóság szintjén épülhet kép-látomássá. Jelen tárlatunk tanúsítja, hogy Olasz már ezen a szinten dolgozik: ifjonti erővel, hittel, szinte szerzetesi alázattal és boldog, teremtő gyönyörűséggel.
A LÉT fénybe emelésnek reményével…
Simai Mihály József Attila-díjas költő
