Olasz Attila kozmosz-küzdelme
Olasz Attila új művész. Nekünk való. A mienk. A huszonegyedik század töprengésének, gyötrelmének és alkotó lehetőségének izgalmas résztvevője, bizonyítási harcának győzelemre éhes festője. Alkotó a Titok által megalkotottban, maga is titokkereső és szenvedély-magyarázó a képalkotás szüzességében és szenvedély-szeretetében, kozmosz-látomásos, a kozmosz egyik lélekkel lángoló szülötte, akinek küzdelme magyarázat és győzelem akar lenni a végtelen kozmikus magányon. Bár korra még fiatal ember, benne a kozmikus erők még tántorognak és hánytorognak, lázasan lövődő lávás ömlenyekben és a tűz csontvázaival, azért az első meghatározásom, mert engem sohasem az érdekelt, hogy hány évesen festette művét vagy műveit egy képalkotó, Isten-után világteremtő, csak a mű, a festőnél képpé szigorodott vagy szelidült látomásból és szorgalomból jelentéssé lángoló ihlet, a sík felületre színekkel kelt vallomás és áhítat bizonyossága, az egész vagy töredék, a folyamat tűzözöne, vagy ember-merengése, az ember-kavargás fényei, glóriái, a vallomás hite és hitele, a vastagon kent vagy vékonyan felhúzott ecsetmámor csöndje, gyönyöre, a jelentés tisztasága és világ-felbontása, a titok-ima, gyász-sötétség, a természeti vagy transzcendens lángszövetség, az alkotó létezés-képmása a vásznon, a papíron, fatáblán, furnér-lemezen, a kőfalak őshomályán, akármiről vagy akárkiről is van szó: az őskori barlang-sziklarajzokról, Masaccioról, Tiepoloról, Tintorettoról vagy Bonnard-ról, Cézanne-ról, Picassoról vagy Giorgionéról vagy akár Hantai Simonról, aki óriási festői mű-tömeg után, most 81 évesen is önmagát keresi, s úgy szeretne rajzolni, mint gyerekkorában a nagy sváb barna konyhaaszatlon, Bián. Zárt jegyekkel és ahogy ő mondja: tehetségtelenül. Olasz Attila nagyméretű képei nemcsak szépek, de hódításra-vágyóak is! Én úgy látom ezt az új művészt: tűzből, kristályból, lázból, ragyogásból, szív-suhanásokból, űrbéli vérbugyogásból torlódó és hulló szín-kötegei és festék-világhúr lázai mindig holnapot üzennek az életért! Ó ez az űrbe néző új művész! A lobogás-ember, a lángból-szőtt fiú, a rejtelem kereső, a Kozmosszal küzdő! Én falun születtem, falun nőttem. falunk szélén, az utca alatt szinte: hatalmas tó. Azok a nyári éjszakák! Micsoda feketeség és a csillagos ég mérhetetlen csönd-ragyogása! A tejút úgy lógott a pupilláimba, a számba, szív-szájamba végül, mint a Kozmosz-asszony ősemlője, Erosz-illatú fénypetty emlőfátyol. A megnyugvás teljessége. És ó, azok a tiszta, űr nyitott roppant téli éjszakák. A végtelenség fény-gyémánt gyermekláncfű-termeszpihe-gömbje. Én tudtam, aki az űrbe néz: az Isten szívébe néz. Az Isten szívébe lát a döbbent és néma ámuldozó. Aki az űrbe néz, azt is tudja, amit biológiai szeme nem lát, mert szeme nem csillagtorony, kozmosz-tapogató roppant pupilla, csak az emberré szervesült lét látószerve. Halandó az örökös függésben és rejtelem-halandóságban. Szemünkbe élet és halál tömődik akkor. Élet és halál a mi vakságunk látás – része. Aki az űrbe néz, megkérdezheti, miféle végtelen gyötrelem ez a világ! És ki tudja, hány világ van még? Miféle szerkezetek és módszerek élő és halott szövevénye a mindenség? És tudja-e a lét, a világ önmagáról, hogy gyötrődik, szenved, hogy kiszolgáltatott, hogy nem tudja, ami vele és általa történik, hogy nem tehet róla: ami ő, mert csak az történik, amit amire az anyag és erő törvényei őt használják. Ezzel a kozmikus magánnyal küzd Olasz Attila. Hiszen meg akarja festeni a lehetetlent, le akarja festeni az anyaggal történő időt. Mindig izgatott a mű és a méret viszonya! Hogy is van ez Olasz Attila?
Amikor a belső univerzum, az emberi óriás – képpé tágul a vásznon. És vér és tűz és küzdelem és tágulás-ömleny, vízesés, ami tűzből! Nincs több vagy kevesebb! Mert akkor igaz valami, ha az ami! Harc az univerzummal! Harc az univerzumért! Egy fiatal festő megpróbálja leképezni az Univerzum-teremtődést, az ősrobbanás utáni elképesztő gyors tágulást, osztódást és csomósodást. Ahogy az erő fölépíti önmagából a terjedő és terpedő tűz – szövet magányt, célszerű pontokká sűrűsödve, a tűz ez, az Isten – sűrűség létté táguló szétlökődése és idő-teremtő szétúszása, örvények, csóvák, lüktető és forgó erőpontok, Isten-sűrű pettypillanat – hálózatok, lánglepedők, fényláz erőzuhatagok, hasábtalan hasáb-zuhanások, fény-uszonyok, fényős űrbeli dinoszaurusz – farkak, láz – taréjok, gigantikus gyűrődések és kozmosz – buborékok, szivárvány – légyszemhidak izzó fémből és száradó vasból, világegyetem – tógyűrőzés hálók, húrok végtelenje világhárfák, szín – lávafolyások, egyik világból a másikba hulló vértűz – kévék, kristály – uszályok e művek jelzés – szavai, himnusz – lehetőségei. Amit látok Olasz Attila képeit nézve: ahogy bolygónk született, a Föld. A még a szerves élőlények előtti ősállapotot, a földdé, az előhús – előnövény – akaratúvá kihülő fortyogó, láng – alanyú sziklák, fortyogó kőzetek, ősláva – csigaszarvak fölágaskodása, gigásziak, ősbugyborgások, őserők, ősvillámok Isten láng – vizelete kavargásában, izzásában és szörnyeteg életkeletkezés – dörejében a kezdetet, a keletkezést. Ahogy az ember nézi az emberelőttit. Ahogy rovar cellarózsa – szemével, rinocérosz apró kocsonyaszilva takonytekintetével a tűzviharra néz. Az őrjöngő tűz – koncsertóra. Pedig szívében csönd. Akár egy barlangban a cseppkő-növekedés. És mindez miért? A halálért! Az életért. Annyi Anyag – szenvedés, lény – kísérlet, kísérlet – halál és lény – természetté legyeződés után, az emberré – válás atomrakéta – útján az időbe szállva, hogy legyünk majd mi is, emberek, halandók. Teremtők a teremtettből. Teremtettek a tűzből. Társadalmak, magányok, történelmek, munkák, művészek. Festők akár. Tudod – e barátom, hogy az űr tömegsír. Tele van halállal és halottal.
Én úgy nézek az űrre, mint amikor a háború után kiástuk a halott katonák tömegsírját a biai katolikus temetőben. A csillagokra megpróbál az ember gépi mászással jutni. A tömegsír – hullamélybe leszálltunk, s ott csontok, koponyák, tajték, habok, szempillák, bajszok, homlokcsontra száradt bőrcafatok, karcsontokra, lábszárcsontokra száradt vásznak: ingek, gatyák vászonfakéreg – csövei! És tudod – e fiú, festő – barátom, hogy a Mindenség Örök Szölőanya. Akinek láthatatlan húsában csillagkoporsók, égitest – temetők! örökös nemzés, áldottság, kihordás, szülés, szoptatás! Dolgozz e tudattal tovább fiatal festő, a függvények és vonatkozások, győlölettelen erjedések és egymásba olvadások, kannibalista csillagok, elmálló fények, a Kozmikus Téboly és Tisztaság Szerelmese!
Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő
