Velencei monológ.
A fény különböző alakzatokban csúszik be a sikátorokba és lagúnákba. Az érdes felületeken, oromzatokon, tagozati elemeken megtörik, majd behatol a felszín alá. A galériákban régi és mai képek, vörös és lebegő alakok, állatfigurák, a falakon míves domborművek, díszes kandeláberek. A templomok fantasztikus változatosságú szerkezeti felépítésűek, vörös tégla és fehér márvány váltakozásával. A homlokzatok fülkéiben figyelő szentek, bent remekművek kincsestárai. A mindenütt jelenlévő maszk pedig kis elegáns műhelyekben folyamatosan születik, hogy takarja arcunkat. Megjelenik a medúzafej, vonzó és rémisztő egyszerre. A kapuk fölött markáns hős-fejek köszöntik a járókelőket. Tiszteletet parancsolóak és őrzik a nagy múltat. Casanova szelleme is a falak között. Helyenként arcát is meglátjuk. A Dózse – palota belső udvarának méltóságteljes antik alakja magához szorítja tógáját. A templomok félhomályában az oltárképeken a bibliai időktől kezdve zajlik a küzdelem, áldozathozatal, kín és feltámadás végtelen játszmája. Jézus légiesen könnyű alakja az egyik templomban.A hidakon a látogatók találkoznak kortársaikkal és a régiekkel. Belesnek az épületekbe. A vízben halak úsznak. Sirályok lubickolnak. A nagy mecénások szelleme ma is meghatározó. A Frari templom belső kerengőjében új dimenzió nyílik. A szobrok elvesztik súlyukat. Magukhoz ragadnak és szembesítenek közös múltunkkal. A gyertyán a bárány elbűvölő alakja. Egy csendes részen a sirály magányosan áll, nézelődik. Elsuhan a gondola. Olasz Attila
