A Mindenség-rög határai
Olasz Attila legújabb képei
KERESÉS-TISZTÁZÁS-ÉRTELMEZÉS-BIZONYOSSÁG
„A folyamat a keresés és a megtalálás együttese. Olyan tudásé és megtapasztalásé, amely azért rejtélyes, mert olyasmire irányul, ami számunkra, emberek számára szükségképpen rejtett marad.”
(András Sándor )
Amikor Fischer Ernő jeles festőművész 2002-ben a Vigadó Galériában rendezendő – most már tudjuk: utolsó – kiállítására készült, arcán titokzatos, gyermeki mosolygással ezt mondta: „ Remélem ezúttal sikerül meglepnem a budapestieket.” Pedig a sokak kedves Tanár ura, a 88 éves mester már akkor is gyönyörűen fényesedő csillag volt a művészet mennyboltján. 1880. október 13-án Csontváry Kosztka Tivadarnak lázas látomása közben egy misztikus, belső hang megjövendölte, hogy „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”
A művészet története megannyi megszállott csillag története. Megjegyzem, kevesebb benne az a fajta alázatos szolgáló szerénység, mely szerzetestársai celláját kifestő Fra Angelicot jellemezte. Ugyanakkor némelyik zseniális művész – miként Salvador Dalí – vállalta a tőle elvárt bohóc szerepet is, frivol társaságok csacska locsogásának friss lendületet adva. Mi sem áll hozzánk közelebb, mint ami emberi. Pedig a művész sokszor szent és gyakorta ördög is. „Megördögödni és elszentegni” – így pontosítja Weöres Sándor. Nem keresek olyan analógiákat, amelyek a művészek eszményi arcát népszerűsítik, vagy sorozatosan csak torzképeket mutatnak. Szívesebben idézem föl a nagyszerű Gábor Miklós Madách Színházbeli felejthetetlen Hamlet alakítását: tőlünk karnyújtásnyira, térdenállva vergődött előttünk, tépte magát, sírt, zokogott – eközben Shakespeare veretes szövegét tisztán, tökéletesen érthetően mondta. Igen, erről szeretnék szólni: a színész, a művész átéléséről és szakmai alázatáról, magát odaadásáról. Nincs művészi hatás, ha nem jut el a szívhez az üzenet: az isteni hang, a szó, a fény-szín.
„Hangszer voltam Isten kezében.” Juhász Gyula költői vallomása ez. A művész valóságos léte: hangszer-léte, eszköz-léte a teremtő kinyújtott tenyerén. A művész a teremtést sugározza ki önmagából, ebben rejlik az alkotó szellem ereje, titka. Goethe, aki színtanára büszkébb volt, mint egész költői munkásságára, helyreigazított egy zeneértőt – amint az lelkesen ecsetelte Mozart Don Giovanni operája előjátékának kompozíciós fölépítését – mondván: ez a zene már nem kompozíció, hanem a szellem fenséges ajándéka. Ez az ajándék a legnemesebb szinten valósul meg: belemosolyog a szívünkbe, betölti lelkünk, belénk lopja titokzatos szépségét. Hasonló ajándék a festmény színöröme.
A festmény magához hívja, „megfogja” az embert. Elkezdődhet a párbeszéd, az átlényegülés. A képet ahányszor csak nézzük, mindig más arcát, mindig más lényegét tárja felénk. A kép önmaga mértéke. Önmagából érthetjük meg és önmagáért szerethetjük.
Különös képek vesznek körül bennünket.
Itt most önök előtt kiállítása erőterében, képei között, Olasz Attila személyében nem egy ismeretlen pályakezdő fiatalember áll, ahogyan életkora szerint ez szokásos lenne. Attila föl-föl dobott kő módjára visszatér ide – de nem tékozló fiúként érkezik. Szuromi Pál 2003-ban íródott meghatározása szerint „kisebbfajta, amolyan miniatűr festői pálya áll a szegedi fiú mögött. Az a legkevesebb, hogy apró gyermek korától a manuális önkifejezés megszállottja.” ( Magyar Nemzet 2003. 08. 04.) Bizony az édesanya szülőföldjére visszatérő szegedi fiú mögött már majdnem egy évtizednyi képzőművészeti pálya sűrűsödik. Ifjú ember esetében meglehetősen anakroniszikus a múltat emlegetni. Pedig hiteles ez a múlt: markánsan kirajzolódik benne a 14 éves fiú elindulása, nem mindennapi szenvedélye a rajzolás-festés iránt, a szakköri munka, közös kiállítások, pályázati eredmények, díjak, magára találása tanulmányai közepette, szép rajzok, eredeti világú festmények és rendhagyónak mondható egyéni kiállítás-sorozata. Sok-sok szorgos munka van e mögött, amelynek eredménye a mesterség alapjainak és fogásainak, fortélyainak elsajátítása, a szakmai tapasztalat megszerzése. Az alig évtizednyi pálya valóban még „kisebbfajta, miniatűr”, de a szerencsés folytatás és a várt „izmosodás” már a szemünk előtt játszódik. A most bemutatott anyag a tehetség valódi arcát mutatja meg. A tehetség mellett pedig a pallérozás, az iskolázottság elengedhetetlenségét, az egymásra épülő tanulmányi grádicsok szükségességét példázza. A szemet folyamatosan iskolázni, edzeni kell, hogy látni tudjon. Az a belső világ, gondolkodásmód amely Olasz Attila sajátja, csak ebben a módszeres, feszes festő-gyakorlatban hívható napvilágra, tehető láthatóvá. Odaadásról, szakmai alázatról szóltam elébb. Itt emelem ki azt a különleges ambíciót, lelkesültséget, önfeledt odaadást ahogy Attila belemerül választott vagy kötelező munkájába. Paul Cézanne ezt a tárggyal szembeni „alávetettségnek” mondja a mű megvalósításáért folytatott küzdelemben. Mert ez a sokszor heroikus, sokszor próteusi küzdelem a MŰ-ért folyik.
Az igazi alkotó teljességgel odaadja magát – nem áldozatként, nem prédaként – a készülő mű számára. Ez az igazi elkötelezettség, a hivatástudat. Szent szolgálat, példa. Ezt nevezem a művészet ethoszának.
Olasz Attila változatlan intenzitással, lankadatlan munkakedvvel, szívvel-lélekkel dolgozik. Az elkészült munkák száma, mérete – egyáltalán az egész ifjúkori alkotó periódus – elismerésre méltó. A tenyérnyi pasztellek mellett gazdag bőséggel, áradással jönnek elő ráérzéseinek, fantáziájának konkrét képei. Egyre több a paravánnyi méretű, nagylélegzetű festmény. A finom, választékos színvilágú bársonyos pasztellek festőiségéhez szorosan illeszkedik a ritka szövésű, érdes, feszített vászon porózussága. Szinte ifjúságának jel-képe ez: Kék lobbanás (2005). A szabadság lélegzetvétele. Zsákvásznai azok a mesebeli zsákok, amelyekben az emberek házaikba hordták be a VILÁGOSSÁGOT.
Nem a mesebéli zsákkal hordott világosságból, hanem Attila emberi és festői habitusából következik, hogy mindensége nem sötét, inkább áttetsző, derűs. Ezért nem az éjszakai sötétség tragikus mélysége – az élet sötét oldala – tárul, omlik a mindenségbe, hanem ha távolról is, a születő fény ér el hozzánk. Mindez jóra való törekvést föltételez, az igaznak a jelét, megjelenését a vásznakon. A képek mélységét, tér-sugallatait, dimenzió-képleteit vizsgálva körvonalazódik a művészi szabadság mibenléte. Föllelhetőek a természeti motívumok, vagy amit a tudomány – biológia, csillagászat – már közvetített sajátos eszközeivel, ugyanakkor az imaginárius tér, mint az alkotó elme szabad birodalma manifesztálódik. Az már egy más kérdés, hogy a képzelet is csak azt tudja kitalálni, ami már létező, megvalósult.
Olasz Attila bátor megjelenítője, közvetítője annak a tartománynak, amely a mindenségen át visszatér a röghöz. Ebből a saját maga teremtette térből küldi jeleit, üzeneteit. Tiszta, gyermeki kíváncsisággal bontja föl és analizálja lényeit, keresi az élő anyagot működtető szellemet, energiát, a mindenség szívét. Elhelyezi mikrochipjeit a hártyák, szárnyak alatt, a test belsejében. (Lény, 2005, Plazmaszárny, 2004) Furcsa idegekkel, erezetekkel az élettelen anyagot is lelkesíti, ebben a vizuális folyamatban kiváló formaérzéke segíti. A képek rejtélyes képzeletvilágához kulcsot adnak a fogalmilag tisztázott képcímek: Fémhártya (2005), Erősugár (2005), Kapilláris-mag (2004). Az élőlények vázrendszere, vagy a kövült anyag kristályszerkezete mellett előtérbe kerül a suhanás, repülés, elmozdulás időbeli eseménye is. (Mindenség-rög, 2005) Ez a mozgás az életről beszél. Az elmozdulás, az állandó mozgás nemcsak a mag –
atommag és a sejtek sajátossága, hanem a világegyetemé is. (Gömbtér, 2005)
A kiállítás összegző főműve a 2005-ben készült nagyméretű Szivárgás. Ez a festmény egyesíti az ifjú művész legjobb törekvéseit: lendületét, látvány- és képzeletvilágának gazdagságát, kiegyensúlyozott színharmóniáit. Ez a mű nemcsak a keresés folyamatáról ad különtudósítást, hanem a tudás és a megtapasztalás együtteséről ad számot, magáról a KÉP-ről. A legtisztábban jelenik meg az a mai fölfogás, gondolkodásmód, amelynek a lényegét a következőképpen foglalhatom össze: a természet a kitalált dolgokra mutat rá. Kilépve a színpászmák légies, puha festőiségéből: szembetalálkozunk egy hasábforma, vaskos – vakolt pallódarabbal, amely freskószíneivel ősi kultikus jellé formálódik. (Sztélé, 2005) A töredék-fragmentum-rög gondolata megismétlődik egy más testbe, más anyagba történő átváltozása során. (Összeolvadás? 2005) Számomra ez az élet csodája, mely az élettelen tulajdonságait az élővel össze tudja kapcsolni, a folytonos metamorfózis során felvillantja a teremtés lehetséges folyamatát. Ebben a fajta örökkévalóságban az ÉLET-HÁLÓ és a MINDENSÉG-RÖG testvérien azonos fogalmak, a végtelenséget tartják, bennünket is.
Pataki Ferenc Prima-díjas festőművész
