Olasz Attila világítótornya
A 33 éves kort krisztusi kornak nevezik, ez az ifjú férfikor jellegzetes meghatározása. Általában erre az időre eldől az ember útja. Ha mindezt egy alkotóemberre – jelen esetben festőre vetítem – bízvást elmondhatom, hogy ez már nem a zsenge pályakezdet, ebből az életállomásból jószerével már a kivívott constans értékek világolnak ki. Olasz Attila különös pályája magával hozta a feltűnt ifjú tehetség ismérveit és mára – harminchárom éves korára – fölépítette szellemi világítótornyát, ahonnan figyelő tekintettel, teljes odaadással, pontos fegyelemmel teljesíti szolgálatát. Innen, ebből a rálátásból pásztázhatja világunk jelenségeit, messzilátójával kémleli az eget, a rejtett dimenziókat, s nagyítójával vizsgálja a jelenségek sora mögött megbúvó állandóságot. Vizsgálja az élet sejtes apróvilágát, az időt magában rejtő kavicsot, kagylót, koponyát: keresi, lázasan kutatja a megkövült élet nyomait. Valójában könnyű dolgom van, mert csak a leleményesen választékos, találó képcímeket kell sorban egymás mellé – alá rakosgatnom, s így egy laza irodalmi szövedéket kapok, melyek szinte kínálják magukat fogalmi csemegeként. Íme: Egyetlen szál – Merengés – Sugallat – Energiaátvitel – Képlet – Átkapcsolt dimenziók – Az árnyak városa – Fosszíliák – Áldozat – Kristályok mélyén – A kavicsok őre – A fa mitológiája – Ág-kalligráfia – Mesterséges szigetek – Fénykeresők – Szakadék. Folytathatjuk a sort a meghívó választott idézetével: „Egy festmény semmit sem utánoz, létezésének igazolását egyedül önmagából meríti.” Mindez elsősorban arra figyelmeztet, hogy a
kiállított festmények valóban a szabadság és a függetlenség édesgyermekei, nem akarnak „mintha olyan” – nak látszani, öntörvényűek. A kiállítás címéül választott illúzió fogalma már sokkalta több körüljárást igényel. „Az illúzió a legrégebbi korok óta a művészet legfőbb éltető ereje… Csak akkor mondhatjuk, hogy a néző fölött eluralkodik az illúzió , ha reakciói mintegy a kép részévé válnak, s azt annyira átformálják, hogy végül már nem képes eldönteni, mi is látható a vásznon.” írja E. H. Gombrich: Illúzió a természetben és a művészetben című könyvében. Az ábrázoló művészet elsősorban megkísérelte korról-korra, hogy magas szakmai tudással, a művészet felsőfokán megteremtse a valóság látszatát.
Az illúzió a VALÓSÁG LÁTSZATA – azaz a látszólagos valóság. Tudjuk azt, hogy mennyi gondolkodást – problémát problémára halmozva – igényel először is a valóság meghatározása. Azt már kimondhatjuk, hogy tőlünk függetlenül is létezik, de csak számunkra, tapasztalásunkra egyedi, egyedülálló. Amikor a festő valóságos vászonra, falemezre ráviszi az általa látott tájat, csendéletet, emberalakot: illúziót teremt, a valóság látszatát hiteti el velünk. Olyan, mintha… Arany János szerint: „Nem a való hát: annak égi mása…” Így azonban rögtön adódik a kérdések sora. Miféle értéket teremt ez a gondosan, szépen összeválogatott anyag, a festmények nagy lélegzete? Milyen érzelmeket gerjeszt a TIK falai között? Miféle tisztánlátás és elmélyülés kell ennek az értéknek a meglátásához és megértéséhez? Miféle azonosulás kell mindezeknek az elfogadásához? Mi az átlagos és mi a rendkívüli? A kiállított 24 festmény nyitott kérdések sorát indukálja, ugyanakkor a festmény együttes katartikus állapotba hoz, mert valójában beszédbe elegyedik velünk. Nem várhatjuk azt, hogy könnyűszerrel, felületes rápillantással „adják magukat”. Ez a tárlat egész létünk – földi és égi világunk – illúzióját kelti. Fénysugarat bocsájt a KOZMOSZ sötétjébe, megvilágítja a tér és ezáltal a LÉT sötétbe burkolózó oldalát.
A tudomány nap-mint nap fölfedez valami rendkívülit, a tudós bizonyításokon túl MEGSEJT hatalmas, új összefüggéseket a világ rendjéről, törvényeiről. A művész inkább MEGÉRZI a dolgok értelmét. Olasz Attila belső szemével is lát: meglátja a valóságot és ugyanakkor új felfedezéseket tesz a jelenségek sora mögé nézve. Teremtő képzeletével kapcsolja össze az élőt az élettelennel: az eddig nem látott, nem ismert alakzatok, a képek tárgyi motívumai egy különös univerzum rejtélyébe vezetnek. Mindez furcsa, szokatlan, a tapasztalt szem számára is meglepő. Vajon ez a feltárás nem egy elfelejtett vagy nyomát vesztett világ napvilágra hozatalához vezet? Az ismeretlen alakzatok egy másik, létező világ jelenlétére utalnak. Milyen egy földbegyökerezett láb? És milyen az anyagba süllyedt ember? A kiválasztott a fénykereső ember. A zarándok éjjel a csillagok állása szerint tájékozódik, a sebészorvos szeme előtt az ember funkcionális izületei, izomzatának bonyolult összetétele látszik világosan. Olasz Attila képeinek alapmotívumait az ember anatómiai testrészei adják, melyek összekapcsolódnak az élő fa ágrendszerével. A növényi és emberi világ így válik egyneművé. A múltjába – jelenébe ágyazott ember mindenkori állapotát faggatja, bogozgatja a mindenség kifürkészhetetlen szövevényét. A talány, az átalakulás nehézsége izgatja, a térbevesző út ábrázolása. Ugyanígy szivárványos finomsággal kapcsolja össze a földet -eget: a viszonyítási pont és a távolság szuverén arányrendszerében a születés alfája és az elmúlás omegája között feszül. Olasz Attila ismerhet valamilyen titkos kódot, amellyel megfejthető a szakadék mélyén életrekelő palánta csodája éppúgy, mint az élettelen, megkövült koponya mély szemüregéből való széttekintés elhitető illúziója. A kagylóforma vénuszajka utal az örökkön létező életkapura: a befogadásra, az idő méhében
szunnyadó keletkezésre, a világra születésre. Ez a kőzetekbe, zárványokba kódolt életüzenet. Ez az idő fogságából kilépni akaró ember kódja. De ez az üzenet dekódolása azt is jelenti, hogy létünk csak egy szinte láthatatlan szálon függ. A mag, a báb, az élet esendően kiszolgáltatott. Hivatkozom az irodalomban igencsak ismert író-óriás, Jorge Luis Borges,a világtalan argentin elbeszélő, költő és esszéíró „Titkos csoda” című novellájára. A festészet nyelvén a mű is valamilyen titkos csoda útján terem meg: a festő egy jó idő után, kitartó, áldozatos munkával méltóvá válhat arra, hogy a TEREMTÉS illúzióját megfogalmazhassa. Azért csak az illúzióját, mert a teremtés csodáját, az élet születésének csodáját nem ismerheti meg: nem kíváncsiskodhat és nem leskelődhet be a Teremtő Isten műhely- ajtaján.
Pataki Ferenc Prima-díjas festőművész
