Ami engem Olasz Attila jelen képeiben a leginkább megfog, az a hiány. Ami nem is olyan kevés… Ami talán a legeslegtöbb…
Nézzenek csak végig ezeken a mesterien megkomponált képeken! Legyen bár szó félreeső falszegletekről, amelyeket poétikussá szépít az elillanó vendég, a váratlanul odalátogató fény, vagy éppen a római Doria Pamphilj Palota tökéletes arányú szobrairól – e képeken minden mintegy a hiány létmódjában tárul elénk. Vagy akár mint árnyék, öntöttvas-korlátok szilárd létezésének alvilágában, ami konokabb, szilárdabb és szívbemarkolóbb minden masszív realitásnál.
Mindenki háttal, mindenki búcsúzófélben, minden realitás leginkább annyiban létező, amennyiben a bizonytalan égre tárul. Ami a Végtelen sejtelme mégiscsak…
Még a templom oromzatán ékeskedő, diadalmas kereszt is szelíden olvad bele ebbe a teljes bizonytalanságba. Ami kicsit a talán. Kicsit a hátha. Kicsit a végtelen reménysége. Kicsit a fájdalom. Kicsit az üdvözülés.
Így tanuljuk mi, földi halandók, a dolgok hamis bizonyosságai közt elébünk táruló hiányt. A magányt. Amely visszatántorító. És amely egyedüli vigaszunk…
Benne a fény-jelek, eme inverz bizonyosságok, lágyan simogató lélek-vigaszok a pőre valónak iromba szegleteiben: megszentelt zugok, reménység-kapszulák ott, ahol minden biztosnak hitt, minden aprólékosan megfaragott, minden harmonikusan megformált – viszonylagosnak bizonyul. Ahol a híd-boltív sötétjében váratlanul fölszakad-föltárulkozik a Menny. Az Örök. És épp a hiányban…
Odaföntről leszüremlő, fénypászmában zuhogó világosság! Minden ürességet végtelennel töltő! Magányunkat, elhagyatottságunkat, félelmeinket, a relativitásunkat megtöltő Abszolútum! Adj látó szemeket megpillantásodra!
Marton Árpád szinesztéta
