Egy belső tér végtelenje
Gyula nem csak festői város, hanem a festők városa is.
Azt hiszem, emlékeim és élményeim alapján nyugodtan mondhatom ezt. Épp ezért nagyszerű érzés számomra, hogy bemutathatok Önöknek egy ígéretes ifjú tehetséget, Olasz Attilát, s meghívhatom Gyula művészetkedvelő közönségét KOZMIKUS ÉRINTÉS című kiállításának megtekintésére.
Ő is, mint minden művész, a létezés szabadságharcosa. Nem akarja tudomásul venni a korlátokat és határokat. Látni akarja és láttatni szeretné velünk mindazt, ami nem evidencia, nem köznapi tapasztalás. Ő is, mint minden igazi művész, a Titkok Kapuinak ostromlója.
Mi van a Titkok Kapui mögött? Beleláthatunk-e az emberlét legmélyebb rejtelmeibe? Láthatjuk-e a láthatatlant, megfoghatjuk-e a megfoghatatlant, gyönge érzékszerveinkkel tudunk-e valamit érzékelni a végtelenből, a nem ismert tartományból? Mi akiket mindenféle rácsok és falak, gátak és gátlások, félreértések és félrevezetések, féligazságok és léthazugság-láncolatok, látásmanipulációk, színvakságok és egyéb vakságok tartanak fogva, keressük-e a kiutat? Elhisszük-e, hogy a Titkok Kapui mögött ott vár ránk az Igazi Önmagunk?
Átjuthatunk-e hozzá? Van-e egyáltalán kiút az emberlét körmönfont csapdáiból? Azokból, amiket részben nekünk állítottak, részben mi állítottunk magunknak lustaságból, tudatlanságból, félelemből vagy kényelemből.
Nekem már a KOZMIKUS ÉRINTÉS cím is azt sugallja: légy szabad! Meg kell nyílnod a létnek, meg kell nyílnod a végtelennek és belső, legigazibb önmagadnak egyszerre. Olasz Attila kozmikus ciklusának képei úgy érzem, ezt a teljességigényt tükrözik vissza: a legmélyebb magasságban a legközelibb messzeséget, a térré parcellázott időt, a fények áradását a színek tengerében. A Magma, a Térhálók, a Kozmikus érintés, a Fénykapocs, a Függés és a ciklus többi képe egyaránt az örökös változásra, formálódásra, keletkezésre és elmúlásra, a Nagy Rendező Elvre utal, s egyúttal arra is, hogy nekem, az embernek is változnom kell, felismerve magamban a végső valóság rendezőelvét.
„Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van, és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van.”- ahogyan azt Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájában olvashatjuk. Abban a mondatban, amely a legmélyebb teremtési titkok kulcsát, az analógiák tanát rejti magában. Aminek mélységes-mély igazságára csak lassan kezd az emberiség ráeszmélni. Hisz az anyag atomszerkezetének felépítése pontosan ugyanazt a rendszert mutatja, mint a csillagok a kozmoszban. A Tejútrendszer gigantikus rajzát összevethetjük az emberi test érrendszerének hálózatával. És folytathatnánk a sort: egy virág vagy egy fa és az ember struktúrájának összehasonlításával. Még izgalmasabb, hogy maga a Föld éppen úgy egyetlen összefüggő szervezet, mint az emberé. Fizikailag, asztrálisan és szellemileg egyaránt. S akkor már nem is csodálkozhatunk azon, hogy ősi hagyományok a világmindenséget, a makrokozmoszt kitárt karú emberrel ábrázolják. Olasz Attila legutóbbi, szegedi kiállításán Juhász Ferenc, a Kossuth-díjas költő mondott tárlatnyitó beszédet. Dehogyis – beszédet! Valóságos szabadvers volt az, olyan igazi Juhász Ferencesen áradó prózaköltemény. Két sora különösen megragadott:
” Én tudtam, aki az űrbe néz, az Isten szívébe néz. Az Isten szívébe lát a döbbent és néma ámuldozó.”
Akár mottóul írhattuk volna a KOZMIKUS ÉRINTÉS cím mellé.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Mit is jelent az, hogy kozmikus ..? Valamit, ami öröktől létezik. És mi az érintés? Valami, ami pillanatnyi. Vagyis az öröklét és a mi életpillanatunk világokat és világkorszakokat átívelő találkozásáról van szó. A mérhetetlen világtér és a hozzá képest parányi ember néz szembe egymással a Mostban. És ez a találkozás túlemel minket téren és időn. Mert ez az a Most, mikor a Lét örök szíve összedobbanhat a miénkkel. Ez az a Most, mikor elhisszük magunkról, hogy szeretett és várt magzatok vagyunk egy határtalan, oltalmazó anyaméhben, s tudatosul bennünk, amit eddig csak a tudattalanunk hallott meg, hogy az Örök Anya beszél hozzánk. Ez lehet az a Most, amikor igaznak hisszük legmerészebb álmainkat, mert a Kozmikus érintés léleksimogató, lélekgyógyító rezgései átjárják egész valónkat. Ez lehet az a Most, amikor természetesnek, magától értetődőnek vesszük, hogy az Abszolútum, a Határtalan Intelligencia, a Teremtő, az Isten üzenetei eljutnak hozzánk – világokon át, dimenziókon át, kétségeink és anyagba zártságunk ellenére is. Egy öröktől sóvárgott szeretetközpont rezgései beszélnek képekben, szimbólumokban arról, ami rejtett és rejtelmes, ami bennünk van és mégis sokszor gondoljuk úgy, hogy nincs is, de ami mégis, lehetetlen, hogy ne legyen…
Igen, ez lehet az a Most, mikor a belső tér a szívünkben végtelenné tágul, s mindinkább tudatosul, hogy ez a belsőnk, ez a mag- magunk valami isteninek a mása, a szikrája, a halhatatlan része.
Ennyiben tudnám összefoglalni azt, hogy számomra a mai napon mit mondanak, sugároznak ezek a képek. Természetesen ez is csak egy a lehetséges olvasatok közül. Hogy mi mindenre képes egy igazi művész, az a teremtés egyik gyönyörű misztériuma. Rejtély és csoda az is, ahogyan a képek hatnak ránk. Bizonyára sokunknak sokfélét tudnak mondani ezek a szemet gyönyörködtető, képzelet-röptető, lélek-emelő alkotások. Hisz az igazi művész beavatott és beavató is egyszemélyben. Állni egy kép erőterében annyi, mint tudatállapotot váltani, lélekkel lelket érinteni, katartikus erőkkel feltöltődni. S talán egy kicsit lélekcsere is.
Olasz Attiláról még el kell mondanom, hogy már sokan méltatták munkáit, műtörténészek, művészek, írók, újságírók dicsérték dinamikáját, arány- és kontrasztérzékét, fantasztikus táj- és létélményeit, művészi kalandvágyát. Elsőként szeretve tisztelt Mestere, Pataki Ferenc festőművész mondott gyönyörű Útrabocsájtót 1998-as szegedi bemutatkozó kiállításán.
Később jubileumi kiállítására a Mester társul vette maga mellé, tehetségének és üstökössebességű fejlődésének elismeréséül. Kiváló méltatói közül hadd idézzek néhány mondatot:
Olasz Attila elragadó természetességel festi, amit érez, ami kikivánkozik belőle, s ami belülről inspirálja- mondja a Mesterek mestere, Kass János.
Nála a fizikális matériák és a mennyei régiók egyféle archaikus, kozmikus egységben leledzenek- vélekedik Szuromi Pál művészettörténész.
” … még inkább feltűnő annak az időnek a rövidsége, amely alatt Olasz Attila elfoglalja, benépesíti, tematizálja saját festői tartományát.”- emeli ki Banner Zoltán író, művészettörténész.
Semmi sincs nyugalomban Olasz Attila képein, mégis nyugalom árad belőlük – állapítja meg Sándor Iván József Attila-dijas író.
Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő szerint ” Olasz Attila színeivel mintegy belehasít a titkok, sejtelmek közepébe, és fölnyitja vagy éppen elfedi azokat.”
Jómagam, mint egyszerű műélvező, úgy érzem, Attila valami olyan sugárzásnak a birtokosa, kifejezője, továbbsugárzója, ami valahol lényünk legmélyén érint meg bennünket. Mintha tükröt tartana lelkünk mélyrétegei elé, mintha saját láthatatlan auránk színjátékaiból varázsolna hol meghitt, hol fölkavaró, megrázó rezgéseket a képeibe.
Tárlatunk legrégebbi képe, a Chagall-i figurák 1998-ban készült, a művek többsége azonban 2003-as, illetve 2002-es születésű.
Tehát új alkotások a pályaív jelenlegi szakaszát reprezentálják.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket, figyelmeteket, a most kérem önöket, tekintsék meg Olasz Attilának, a szegedi főiskola rajz-szakos, idén végzős hallgatójának kiállítását.
Simai Mihály József Attila-díjas költő
