Elmozdulások

Olasz Kulturális Központ, Szeged
2007.01.19.

A lebegés törvényei

Olasz Attila képeiről

Amikor egy képre nézünk, először azt látjuk meg, amiről szól. Fel sem tűnik, hogy akusztikát és verbalitást is érzékelünk. (Ha azt mondtam volna, látunk — még nagyobb lenne a zavar.) A témát látjuk: almát, tájat, embert, álmot, házat, fát, bármit, ami felismerhető.

Olasz Attila festményei esetében a címek adnak eligazítást, de egy-egy cím valami konkrétra, vagy majdnem konkrétra, és mégis inkább egy általánosra vonatkozik, a képek témája azonban még általánosabb, csak körülírható: keresés, kutatás, elmerülés, átélés, empátia és kegyetlen boncolás…, feltárás, bemutatás, de úgy, hogy eközben részvétel és tudósítás is arról, amiről szó van, és arról, amit a művész munkája közben átél. Hiszen mindez interpretáció! Egyszer, mert a témát interpretálja a művész, másodszor, mert a téma egy felületre különböző anyagokkal más és más szellemi és fizikai magatartások következtében kerül fel, interpretálódik, megmutatva nekünk, nézőknek azt, amiről szó van, néha a cím szerint, de általánosságban is.

Olasz Attila festészete többféleképpen érthető. Művei több nézőpontot indukálnak, a néző több lehetőséget kap. Köszönhető ez részben annak, hogy az ábrázolt tárgy, emberi alak, vagy akár egy absztrakció által létrehozott forma tere valóságos is, meg nem is, plasztikája reális is meg nem is. A sok oldalról megfigyelt és megjelenített motívumok hol engedelmeskednek a valóságból, a fotókról és a festészetből ismert perspektívának, hol pedig sejtetett törvényeiket megtagadva új szabályokra mutatnak rá. Másrészt, minden új szabály a vizuális felszín mikrovilágának önvizsgálati terepe: minden ön-ön „megfigyelésének” következtében és ön-ön „kívánalmának” eleget téve finoman átcsúszik a szomszédos területre, vagy egyszerűen csak átalakul azzá ami mellette van. A színek óvatos kapcsolatot keresnek egymással, vagy egymásba olvadnak, a formák kiteljesedésük előtt egy másik, egészen másra emlékeztető formává válnak. Mindez a képek felszínének finom „domborzatára” vonatkozik, a határok közötti érzékeny létezésekre; mintha tájképet látnánk túlságosan magasból, vagy bármilyen természeti vagy biológiai jelenség egészen apró részleteit mikroszkóp alatt. Ez a sokat sejtető kidolgozottság és törődés azonban nem keverhető össze a hagyományos festői érzékenykedéssel, vagy a cizelláltság sokszor öncélú mesterségbeli magamutogató tökélyével.

A képfelszín „megmunkálása” (szigorúan idézőjelbe téve) a megmunkálás folyamatának lenyomata, és leginkább akkor, ha munkafolyamatnak nem csak a manuális jelenlétet értjük, hanem a szellemit, a logikait, az érzelmit és a lelkit épp úgy, mint az érzékit, az erotikusat és a szinte pulzáló, élő organikusat.

A képek többsége (a fotókat és a fotó alapú átfestéseket is ideértve) távolabbról, nagy, majdnem hogy egységesen kezelt felületekből áll, és ezek a felületek, mint kiemelt egységek, ha nem is mértaniak, megidézik a geometriát, A fejek vagy fejszerű formák kör vagy majdnem szabályos ovális alakúak, a kezek, esetleg más testrészekre emlékeztető részletek egyenes vonalként szabnak ki és határolnak gazdagon festett festői négyszögeket. A színek lírai egymásba hajlása és az apró részek pengeéles, szinte sebészi átmetsződései adják a képfelszín élő lüktetését — nem fecsegését —, míg mellettük (vagy általuk?) a nagy formák színe és szuggesztív expressziója a mélység elcsendesülését, önmagába kondulását, nem -hallgatását.

A nagy egységek, a túl magasból látott tájnak és a kis részletek mikroszkopikus sejtéletének ellentéte és feszültsége teszi, a pontosan vagy pontatlanul kimondható témától függetlenül, széppé Olasz Attila festményeit és a művész hol tartózkodó, hol szókimondó, akár szemérmesen elforduló, vagy vitális erővel rámutató állandó jelenléte, emberivé.

Testek, izmok, inak, belső szervek, a test külseje és belseje, a belseje, de hártyák mögött, szétszedve és összerakva, valami különös vízben, folyadékban vagy kocsonyában, talán az űrben, működve és pauzálva.

Mintha állandó küzdelemnek lennénk tanúi; hidegnek-melegnek, zöldnek-fagyos zöldnek- vöröseknek, izzó sárgáknak, mozgásnak és megmerevedésnek, inkább álló lebegésnek, mintha egy katasztrófának víz alá került állandóan lebegő maradványait látnánk időtlen, de egy valamikori időt idéző pózban, ahogy megférnek egymás mellett az opálos lebegésben és létben, mintha egy üveg mögötti nyirkos elemzés tanúi lehetnénk, egészen addig, míg a rejtélyes baleset nyilvánosságra nem kerül. Lelki, vagy „víz alatti” krimi, és itt nem véletlenül használom a „víz alatti” kifejezést idézőjelben, hiszen ez a krimi, ha egyáltalán az, ha nem egy fürkésző szemekkel kérlelhetetlenül rendbe rakott biológiai gyűjtemény egy hűvös üveg alatt, tehát ha krimi, akkor lezárt, és újból fellapozott ügy, kimerevítve, megoldatlanul, közszemlére téve, hogy a szerkezet, a történés folyamatossága ne kristályokban, hanem derengésben és lebegésben táruljon a szemünk elé, számtalan változatot kínálva és kijelentve: a megoldás nem egy. Az összekuszált cselekmény kimerevítése okán egy-egy megoldás megtalálása a mi feladatunk.

Bozóki Andrea gitárművész bevezető játéka

Az elemző mindig talányos, mert amit ért, azt állandóan ellenőrzi, sok esetben köti valahová; korábbi megszokott képeihez a valóságon és a művészeten belül; a művészet képeihez. Így hát nem kerülheti el az ebből adódó felületességet, rossz esetben a finom cinizmust, a kívülről nézés kárörömét és az előbbieket is, beleértve a közömbösséget empátiája ellenére.

Amit látunk, az általában a valóság és illúzió határán leledzik, mert talán nem is létezik (még igazán nem létezik!), csak majd a néző szemében, az ő tekintetében, az ő hátrafordulása után hazafelé menet gondolkodva. És így befogadva!

Olasz Attila munkái is köthetők szeretett vagy ismert képeinkhez; előzmények és előképek nélkül — hangsúlyoznám tanulságok nélkül — talán nem is létezik igazi jó művészet: vagy tovább fejlesztjük, amit megértettünk, vagy megtagadjuk és ellenében teszünk új, egészen más lépéseket.

Képei láttán egy különös művészettörténeti díjà vu érzése vibrál, nem mintha ezek a képek bárkinek a műveire hasonlítanának, csak megidéznek műveket és alkotókat szellemükben; azért, mert Olasz Attila művei is a valóság és az illúzió határán „leledzenek”.

Így tehát igen sok művész és művészettörténeti — minek is mondjam? — „helyzet” eszünkbe juthat. Ha azt mondom, felidéződik Molnár Sándor festészete, igaznak tűnik, ha azt mondom, Francis Bacon, leginkább a porózus vászonfelület miatt, a matt, de belülről, vagy hátulról — ki tudja, honnan fénylő festékréteg miatt, ez is igaznak tűnik, de ha a „kép design”-t nézzük, óriási a különbség. Ha a képek egészen kicsi, néhány négyzetcentiméternyi részleteinek megoldására gondolunk, az ecset hol tétova, hol nekirugaszkodó mozgására; a keresésre és az elégedett megtalálásra, Kandinszkij vagy Bernát András is eszünkbe juthat, az ő színkezelésük, az ő átlépésük egyik színből a másikba, vagy csak a másik felé.

Dr. Pál József egyetemi tanár és Tolvaly Ernő festőművész, egyetemi tanár társaságában.

Ha azt mondjuk munkáival kapcsolatban, hogy szürreálisak, rögtön ellentmondunk egy kicsit a következő lehetséges állításnak, miszerint meditatívak.

Ha azt mondjuk — szégyellve és vállalva, hogy sugározzák az egyik alapvető 20. és 21. századi érzést, a szorongást, akár a kafkai érzést, igaznak tűnik, hiszen mindez, amiről most említést tettem, a valóság és az illúzió határán vagy mindkettőben egyaránt létezik.

Hiszen Molnár Sándor, Francis Bacon, Bernát András, Kandinszkij mind valami elementárisan konkrétra mutatnak rá, amiről megtudjuk, hogy a vitális és biológiai erők homályából lép, illetve léphet csak elő, és így nem más, mint a kérlelhetetlen-igaz és a képlékeny-szépség együttese: valóság és illúzió egyszerre, és mintha Olasz Attila képei azt mondanák nekünk, hogy az illúzió nagyon is valóságos eleme életünknek, míg a valóság, néha úgy tűnik, hogy csupán illúzió.

Tolvaly Ernő Munkácsy-díjas festőművész