Áttűnések, térlátomások

Békéscsabai Ifjúsági Ház
2001.12.15.

Felhőcsapda – vagy hiteles vízió?

Olasz Attila képei elé

A festészet születésének vagyunk szemtanúi – egy festő születésének a tanúvallomásai körében azokon a kiállításokon, amelyeken az elmúlt egy esztendő leforgása alatt a 19 esztendős Olasz Attila képeivel találkozhattunk Szegeden, Orosházán és Békéscsabán (Ifi Ház galériája, december 15.–január 10.).

A barlangfestészet, a hajdani egyszerű népek, az ókori Kelet stb. művészete még nem festészet, hanem grafika, rajz, ábra, s a szín csupán az ábrázolás a jelek hitelesítését szolgálja. A festészet akkor születik meg, amikor a szín elnyeri önállóságát, szabadságát, amikor a kifejezés többi eszközétől független, akár absztrakt eszközként és célként is jelentkezik. Akármilyen ragyogóak voltak is tehát az egyiptomi, a görög vagy a római művészet festett emlékei (elég ha csak a klasszikus példára, Pompejire emlékezünk) a festői gondolat születése és kiteljesedése a reneszánsztól errefelé eltelt 5–600 évben megy végbe, igazából pedig a 19. században diadalmaskodik.

Nagyjából ez a 600 éves folyamat sűrűsödik össze a pályakezdő ifjú életében egy-két év teljesítményében; hiszen tanulmányrajzaiból, figuratív és nonfiguratív képeiből és pannóiból rendezett békéscsabai bemutatkozásán a szemünk láttára indul útjára a vonal (ami tulajdonképpen a valóságban nem létezik, csupán a zűrzavaros, kaotikus látványvalóság tagolása, értelmezése céljából hozta létre az emberi elme); szemünk láttára nyílnak/ nyilatkoznak a színek ősi jelentésükről, illetve sikoltanak fel, amikor erőszakkal természetük, törvényeik ellenében alkalmazzák hatásukat; szemünk láttára vonulnak el a kompozíció 19–20. századbeli művészettörténeti stílusirányzatai az impresszionizmustól a posztimpresszionista tendenciákon át az absztrakt expresszionizmusig. Mintha egy oktatási film peregne előttünk erről a sűrített születési folyamatról.

Ám nemcsak az „eseménytörténet” tűnik felgyorsítottnak; még inkább feltűnő annak az időnek a rövidsége, amely alatt Olasz Attila „elfoglalja”, benépesíti, tematizálja saját festői tartományát. Nem azt akarjuk ezzel erősítgetni, hogy milyen őseredeti ez a festői tartomány, s hogy ilyet még sohasem láttunk. (Egyébként akiben van eredetiség, az valóban érvényre is tudja juttatni – márpedig Olasz kétségtelenül eredeti látású-képzeletű tehetség.) Csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet: mennyire általános érvényű napjainkban az emberi társadalom valamennyi életterét, megnyilvánulását, tevékenységét átható felgyorsulás, ami jelen esetben a művészi kifejezés, pontosabban a festészet terén egy évszázada végbement változások szintetizálódásában érhető tetten. Mintegy száz év formai, szakmai, szellemi tapasztalatai néhány hónap alatt lezajlódhatnak a műtermi laboráló munka során.

Éppen ezért felesleges az „előképet” keresni az ifjú festő biológikus-kozmikus elemekből sarjadó absztrakciója mögött; legfennebb mestere, Pataki Ferenc fénnyel telített gesztus-piktúrájának a remegése, színakkordjai átütésének lelhetjük nyomát. Viszont érdemes elindulni egy másik nyomvonalon, amely egyébként rendszerint nem szokott a festői értékek titkának a megfejtése felé vezetni: képei alatt ilyen címeket olvashatunk, hogy például Felhőcsapda, Jövőlátomások, Út az ismeretlenbe, Pillanatnyi lét, A fény születése, A vizek és a föld szétválasztása, Repülés a vérzivatarban stb., amelyek önmagukban pusztán arra utalnak, hogy a művész – olvasó ember, s aki a Tiszatáj főszerkesztője, Olasz Sándor otthonában nőtt fel, nem maradhat érzéketlen a „megfogalmazás” kínja és gyönyöre iránt. Festészetének különössége azonban abban a jelenségben ragadható meg, amiként az irodalom, a szavak, a fogalmak íze, képzeleti tere és jelentése feloldódik, szétáramlik, érzéki/érzékelhető közeggé asszociálódik kompozícióiban. S ebben valóban egyedülálló, de legalábbis nemzedékében párját ritkító autoritást képvisel.

Banner Zoltán művészettörténész nyitotta meg a kiállítást.

És persze van egy cím: a Végtelen alakváltozás, amelyet szó szerint kell komolyan vennünk, hiszen valóban az „áttűnés” az Ő legsajátosabb kompozíciós technikája, módszere és rendezőelve. Mestere, nyilván, ennek az eljárásnak legfennebb a technikájába avathatta be – rendezőelvvé és módszerré csak úgy és akkor válhatott, ha (mikor volt) van miből elvonatkoztatnia, vagyis amikor elindulhatott egy személyes festői tartomány elfoglalására.

Régóta és gyakran beszélünk a művészet válságáról, de legalábbis zavaráról; arról, hogy a művészet elvesztette a lépést a társadalommal; éppen ezért a kortárs művészet legfőbb problémája: a távolságkeresés (a közelség-keresés) a társadalomhoz, s innen „minden önkínzás, ének”. Lehetséges. Mi, a nézők, túl közel állunk a csatatérhez ahhoz, hogy bizonyosságokat állíthassunk.

Egy azonban bizonyos a művész, az alkotóember sohasem lehet válságban; a művésznek most és mindenkor az a kötelessége, hogy egész pályája során kíméletlen párbeszédet folytasson a társadalommal; s különösen a pályakezdő fiatalok sohasem lehetnek eléggé nyugtalanok, szomjasak, kielégítetlenek a tudás és az igazság iránt. A fiatal alkotóembereknek nincs mentségük, ha lemondanak önmaguk állandó felfedezéséről és a világ megváltásának a szándékáról.

A 21. század eleji művészetet egy hatalmas repülőtérnek képzelem, ahonnan minden pillanatban és bármilyen irányban föl lehet szállni; de csak olyan gépen érdemes ezt az örök kalandot elkezdeni, amellyel bármikor vissza lehet térni a földre, feltöltekezni – majd újra elindulni. Úgy gondolom: bizalommal és indokolt várakozással tekinthetünk Olasz Attila repülőgépe után.

Banner Zoltán művészettörténész