Egy olyan világban, amely kedveli a fekete vagy fehér megoldásokat, a vagy ilyen, vagy olyan helyzeteket, netán helyzeteket teremtő embereket, mindig üdítő számomra egy olyan ember jelenléte, akit inkább és leginkább az is-is jellemez. Biztos mindenkinek ismerős az az érzés, amikor egy könnyen értelmezhető ember közelségében lehet, mert nem kell kételkedni magunkban, a helyzetben, nem kényszerít önreflexióra, egyszerű, kényelmes és sima. Ám a világ nem ilyen.
Ahogy számomra Attila sem. Ő nem csak látszólag derűs figura, valóban az, ám alkotóként olyan mélységekbe kényszeríti a lelkét, ahová nem sokan vágyakozunk. Kétkedő, helyenként világvégét jósol, megérinti a háború közelsége, a vívódó lélek kínjai. Engem mindig arra ösztönöz, hogy merjek olyan utakra indulni magamban, ahová nem feltétlenül indulnék el önszántamból.
Attila hol egy város történelmének misztikumát sűríti egybe képein, miként a víz és az építészet találkozása is visszatérő inspirációja. Foglalkoztatja a létezés ellentmondásainak témája, a megnyugodni vágyó lélek küzdelme, a kiútkeresés, az emberiség előtt álló kihívások, a zuhanás és emelkedés zaklatottsága. Bár a sötét tónus, a küzdelem, a drámai hangsúlyok mindig ott munkálnak képein, gyakran felcsillan a remény, a szépség, a fény, hogy ne hagyja a semmibe süllyedni sem figuráit sem közönségét.
Miként egy korábbi beszélgetésünkben megfogalmazta: önmagán átszűrve, átengedve, képpé változnak különleges élményei. Számára ez a feldolgozás magasztos művészi útja. És ha már művészi út: mostani kiállítása, annak címválasztása, vagy ahogy Az örök harcos című festmény belső indíttatású, saját mondanivalójáért folytatott harcára utal, amelyek ideális esetben elérik és megtalálják közönségüket.
A címadásról: Attila mindig kegyelmes kultúrakedvelő közönségével. Gondosan formált címekkel segít, gondolatokkal támogat, kisegíti bennünket az értelmezés szorongató sűrűjéből. Apai öröksége nyomán erős benne az igény a gondosan formált mondatokra, a bennünk munkáló gondolatok érzékletes leírása iránt. Tudja milyen felemelő érzés ráhangolódni egy-egy kifejező címre, belehelyezkedni, érezni, követni, amit felszínre hoz önmagunkból, hogy mi az, ami titokzatosan színben, formában megszületik a képeken Így reflektálva, asszociálva egy témára.
A két tucatnyi alkotást bemutató A forma eredete kiállításon van minden. Felvillannak lírai, idilli, máskor különösen drámai pillanatok, a sötétség és a fény tőle megszokott játéka, mélység és magasság, emelkedés és süllyedés. Egymás felé tekintő, valóságos portrék, köztük egy sejtelmes, alaktalan figurával. De vannak itt szabad asszociációra lehetőséget adó, olykor konkrétummal viaskodó elvont figurák.
A pszichoterápia, a relaxációs gyakorlatok egyik általam is kedvelt eleme a vizualizáció, amihez semmi más nem kell, mint fantázia és szerintem némi bátorság. A módszer egyesíti a képzelet és a pozitív gondolkodás erejét, számos előnye van a fejlődésünk szempontjából, csökkenti a stresszt, motiválttá tesz, inspirál, kreatívvá a tesz és sokszor megnyugvást hoz. Járjanak be egy képzeletbeli utat Attila képei előtt állva, gondosan adott címe nyomán, merüljenek el az egymásba kapaszkodó színek és formák bűvöletében, vállalják bátran akár a drámai gondolatokat is, megkeresve az alkotásokon és önmagukban is a kiutat, a megoldást jelentő fényeket.
Keressék meg saját, a világra adott válaszaikat, saját üzenetüket.
Attila segít ebben.
Tábori Szilvia
újságíró
