Sándor Iván: Színtömbök, léttömbök

 

Olasz Attila újabb munkáinak megkapó térformái, egymással interaktív kapcsolatba lépő alakzatai, gazdag színkombinációi, a felületek rendkivülien finom kidolgozása, első látásra is magukhoz vonzzák a szemlélődő tekintetet. Ha pedig próbára tesszük látásunkat és megkiséreljük, hogy a képek mögötteseihez is eljussunk, akkor a gondolat érzéki transzformációival, a szellem festői megjelenítésével találkozunk. 


Évtizedeink megrázó kultúrális korszakváltása. amelynek tudomásul vételétől a jobbak is elrettennek, nem hagyta érintetlenül azt, amit a művészetben, a festészetben szellemi inspirációnak nevezünk. A metafizikai megközelítések egyik végjátékában vagyunk.


Olasz Attilát már sihederkori pályakezdésekor is vonzotta a megismerhetőn túli. Képei az elemi részecskék festői megjelenítésével, ütköztetésével, egymásra rétegeztetésével, csillapíthatatlan színorgiáival talányokat idéztek. Az itt láthatóak organikus folytatásai a korábbiaknak, azonban a váltás mégis radikális. E váltás érzékeltetésére idézem egyik kiváló mesterének, Tolvaly Ernőnek értelmezését a korábbi pályaszakaszokról: "Mintha álandó küzdelemnek lennénk tanúi: hidegnek-melegnek, zöldnek-fagyoszöldnek, vörösnek, izzó sárgának, mozgásnak és megmerevedésnek, mintha egy katasztrófának víz alá kerűlt, állandóan lebegő maradványait látnánk az időben, de egy valamikori időt idéző pózban, ahogy megférnek egymás mellett opálos lebegésben, mintha egy üveg mögötti nyirkos elemzés tanúi lehetnénk, egészen addig, amig a rejtélyes baleset nyilvánosságra nem kerűl. Lelki, vagy "vízalatti" krimi." Az újabb képeken a rejtélyes baleset nem veszítve talányosságából, nem áll meg a nyilvánosságra nem kerűlés határpontján.Túltör a sejtészónán, nyilvánosságra hozza ama "vízalatti krimit". 


Olasz Attila korábban mélyvilági lebegésben festette vizióit. Ezúttal súlyos rendbe komponálja.A kapcsolódások kiemelik az alakzatokat a rejtettségből, mintha a létezés mindennapjait butorozná be velük.. Hétköznapiságukkal hívják magukhoz első látásra a tekintetünket. A hatás egyik komponense az, hogy a tárgyias világot emberi formautalások szövik át. A testalakzatok, a koponyaimitációk feszültséget teremtve kapcsolódnak össze a környezetükkel. Integrálják egymást. A mindennapi aktusok természetességével tör be ebbe a kölcsönösségbe ama katasztrófa. Miképpen lehet hétköznapi a katasztrófa? Ez a mai művészi korszak egyik legégetőbb kérdése. 

Olasz Attila megtalálta a látszatok mögé hatolás festői nyelvét. Ezen a rátaláláson értjük a szellem érzéki transzformációját és annak sajátos kifejező eszközeit. Figyelemreméltó, hogy van egy jónéhány képén megjelenő motívuma. A kígyó, mint jel. A sejtéstől-születéstől a centrumbakerülésig. Bábformációban az Árnyéktest című képen, buroklétben a Metszet vörösben címűn.  A Zöld álomban már uralkodik. Számomra a Hegymisztikában a legtalányosabb, ahogyan a rafináltan puha árnylatváltozatokba olvadva siklik be a "dolgok" mögé. A festői jel involvál egy másik jelet. Kontraposztként teremt egyensúlyt. Az Ívek között című képen a teret átmetsző két abroncs-ív szorításán felülkerekedik a koherenciáját megtartó téglatest. Az Attrakció címűn történetmondó érvényességgel áll ellent a gyűrűformáció a settenkedő behatolásnak. 

Az ontológiai funkciót nyert formák közé kúszik be Olasz Attila képein valami, a korszakra jellemző KÉSZÜLŐDŐ. Ez a művészetben a legfontosabbra a megérző szenzitivitásra vall. Figyelemreméltó kibontakozás tanúi vagyunk. 

                                                                               /Elhangzott a budapesti Kertész29 Galériában 2010. november 26-án. /