Simai Mihály: Képzelet, felfedezés

Hamvas Béla perui aranykertje jutott eszembe Olasz Attila képeinek  erőterében. Arra gondoltam, hogy az elénk tárt képek alkotója már  járt abban a csodálatos aranykertben. Ha testi valójában nem is,  lélekben bizonyára. Sőt, azon is eltűnődtem, lehet, hogy a lelke  nem  is tért vissza onnan teljesen, nem kívánkozván ebbe a  lélekvesztő, zsibvásári és cirkuszi, kegyetlen és érzéketlen 21. századi világba. Lehet, hogy a jobbik fele, lelkének leglelke  dacosan  ottmaradt, s onnét, mérhetetlen messzeségből és  magasságból irányítja a kezét, s kezében az ecsetet.


Azt az ecsetet, amelyben harmóniát keresnek a diszharmóniák,  rendet remél a káosz, színre áhítozik a szürkeség, fényekért  sóvárog  az árnyék, misztériumért a sivár valóság, látomássá  változik a látvány, életörömök virulnak ki és gondolatok bontanak  szárnyat.


És minden szín és forma, minden hullámzás, lebegés, rezgés, remegés, rengés, minden mélység és magasság, minden  keletkezés és eltűnés része, jele, sejtetője valami titokzatos Nagy  Egésznek. Nem lehet kitérni a kihívás elől; választ kell keresni a lét  legfontosabb kérdéseire, föl kell tárni a legmélyebb, legrejtettebb  összefüggéseket! Nem, Olasz Attila nem tudja elfogadni ezt az  anyagba zárt világot olyannak, amilyen. Ecsetét egy tisztább, igazabb világvalóság ihlette meg. A dolgok, történések asztrális, mentális, kauzális vibrációit is megkísérli hatalmába keríteni. S nemcsak kutatni akarja a teremtés titkait, de részese is akar lenni a Teremtésnek.


 A térben szuverén úr, oda tereli, ahová csak akarja – ezt láthattuk eddigi szegedi, vásárhelyi, orosházi, békéscsabai kiállításain.
Csak az idővel áll bizonyos értelemben hadilábon.
 Merthogy olyan elképesztően fiatal – különösen az elért eredményeihez képest. Ugyanis, mint ezt Mestere, atyai    barátja, Pataki Ferenc művész úr mondotta róla, üstökössebességgel dolgozik, és olyan fejlődési szintek eléréséhez, meghaladásához, amikhez másoknak évtizedek kellenek, nála elég volt egy-két év.
   Fiatalnak lenni már önmagában nagy ajándék, akkor is, ha a megajándékozottak ezt többnyire nem érzik át. Fiatalnak és tehetségesnek lenni már igazán óriási kincs.  Ha pedig valaki fiatal, tehetséges és ráadásul sikeres is, az már annyira kivételes és nagyszerű pályakezdés, hogy jobbat álmodni se lehet.


 Jómagam jelen lehettem Olasz Attila első kiállításán, 98 novemberében, a Szent Imre Klubban. Akkor mestere, a szeretve tisztelt Pataki Ferenc mondott gyönyörű Útrabocsájtót, s hívta fel figyelmünket: ez az ifjú ember lát valami egészen újat, tud valami rendkívülit! Atyai jóindulatát, pártfogó szeretetét Attila annyira kiérdemelte, hogy alig két és fél év múlva a Mester társnak vette maga mellé szegedi, jubileumi kiállításán. Így lett Mester és Tanítvány a maga nemében páratlan tárlat címe. Szólt ez a Tanítvány tehetségének elsősorban, de nyilván ugyanígy díja volt szorgalmának, elhivatottságának is. Annak, hogy mindennapi szertartása, hivatása, szórakozása, játéka, kikapcsolódása, hobbyja, munkája, szenvedélye lett az alkotás.


És éppen ez a biztosíték arra is, hogy amitől számosan féltették Attilát, nem következik be: nem száll fejébe a siker. Úgy érzem, nem kell féltenünk tőle, – nála mintha ez is inkább felelősségnövelő tényező lenne.
   Mit látott meg a Mester a tanítvány képeiben? És mit láttak meg a többiek, művészek, műtörténészek, újságírók, akik örömmel és szeretettel méltatták indulását, eddigi pályaívét? Dicsérték dinamikáját, kiemelkedő tér- és formateremtő képességét, művészi kalandvágyát, expresszív kompozícióit, arány- és kontrasztérzékét, fantasztikus táj- és létélményeit. Olyan kiválóságok szavaiból csendült ki a „légy, akit várunk!" biztatás, mint Pataki Ferenc, Szuromi Pál, Tóth Attila, Banner Zoltán, – és a Mesterek Mestere, Kass János.
   „Látó, látványt értelmező szem, festői látomást, kompozíciót művekké érlelő intuíció" – mondja róla Tóth Attila.
   „A festészet nyelvén úgy tud egyszerre folyamatosan beszélni, mintha az lenne az igazi Való beszéde" – vélekedik Pataki Ferenc.
   „Olasz Attila olyanféle expresszivitást képvisel, melynek hátterében egy romantikus világszemlélet található" – írja Szuromi Pál.
   „És van egy cím, a Végtelen alakváltozás, amelyet szó szerint komolyan kell vennünk, hisz valóban az »áttűnés« az Ő legsajátosabb kompozíciós technikája, módszere és rendezőelve" – hangsúlyozza Banner Zoltán.
   „… itt áll ígéretes jövő előtt – mondja róla Kass János –, a kiismerhetetlen sorsot kell gyeplőbe fognia, s a választott hivatás koordinátái között vezérelni a tehetségét."


Jómagam, mint egyszerű műélvező, úgy érzem, Attila valami olyan sugárzásnak a birtokosa, kifejezője, továbbsugárzója, ami valahol lényünk legmélyén érint meg bennünket. Mintha tükröt tartana lelkünk mélyrétegei elé, mintha saját láthatatlan auránk színjátékaiból varázsolna hol meghitt, hol felkavaró, megrázó rezgéseket a képeibe. Amiket sajátomnak érzek, mert embervoltomra, a lét gyönyörűségeire és gyötrelmeire ismerek bennük.


 Jó érezni, átélni ezt a festészetet, mert vissza-visszahódít elvesztett tartományokat az igazibb, valódibb színvilágok édenéből. Fáklyaként emelve a fényt, segít keresni nekünk a Világ Világosságát.


Hogy mi mindenre képes egy igazi művész, az a teremtés egyik gyönyörű misztériuma. Rejtély és csoda az is, ahogyan a képek hatnak reánk, a kép nézőire.    Bizonyára sokunknak sokfélét tudnak mondani ezek a szemet gyönyörködtető, lélek-emelő, képzelet-röptető művek.  Hisz az igazi művész beavatott és beavató egyszemélyben. Állni egy kép erőterében annyi, mint tudatállapotot váltani, lélekkel lelket érinteni, katartikus erőkkel föltöltődni. S talán egy kicsit lélekcsere is.


Jelen tárlatunk legrégebbi képe, az Életrétegek a művész 15 éves korában készült, a legújabbakat idén, 20 éves korában festette.  A kiállításnak a Képzelet, felfedezés címet adta Attila. Most tehát adjuk át magunkat a képek varázsának, kövessük felfedező útjára a festőt és a festői képzeletet.

Simai Mihály
József Attila-díjas költő
 
Forrás 2003/10
 
/Elhangzott Olasz Attila Képzelet, felfedezés  című  szegedi kiállításán./