Banner Zoltán: Csendzajlás

vagy Robbanásív, vagy Lebegéstörvények, vagy Zöld perem, vagy bármelyik festményének a címét emeljük is ki a májusban Szegeden és Orosházán megnyílt (de két különböző összeállítású) kollekció anyagából: Olasz Attila sűrűn bimbózó festészetére egyaránt jellemző rátapintás volna. A rátapintás azért adekvát igenév az Olasz-jelenségre, mert alkotói módszerét képszerűen és szenzuálisan érzékelteti: ahogy a különleges belső energiákkal megáldott természetgyógyászok (és a vajákosok) tapintással fedezik fel vagy gyógyítják a bajt, úgy törnek fel az ő ujjai nyomán azok az áthajlások, színkötegek, rezgésdimenziók, tehát a semminek azok a viselkedési formái, amelyek éppen általa, és kizárólag őáltala válnak láthatóakká.

Olasz Attila festészete ugyanis abba a legjelentősebb XX. századi művészeti vonulatba tagolódik, amely lényegében a század igazi (talán egyetlen hiteles forradalmát) jelentette: az absztrakcióba. Ehhez a hatalmas, immár egy évszázada épülő ívhez mi, magyarok adtuk az egyik első alapkőletételt a brassói Mattis Teutsch János életművével (aki Vaszilij Kandinszkijjal együtt a „zenei expresszionizmus” élményével világított be az első világháború előtti vészjósló csendbe s a kitörés pillanataiba), s talán éppen Olasz Attila az ív mai szakaszának nemcsak legfiatalabb (hiszen bizonyára vannak kortársai idehaza is), hanem leghitelesebb továbbépítője is.

A kétezer éves európai művészi önkifejezés hagyományai egyszerre reccsennek és bomlanak a XIX. században a gazdasági és társadalmi szerkezetekkel. Az avantgárd első hulláma azonban a XX. század elején még csak a képzőművészi kifejezés egyes elemeinek (színnek, formának, rajznak, térnek, síknak stb.) a kiemelésével, kizárólagosságával, forradalmával tiltakozik a hamis illúziók ellen; a második hullám s főleg az utóbbi 20–30 év művészete azonban már nemcsak a hagyományos látás- és kifejezésmódokat tagadja meg, de a kifejezési eszközöket, sőt magát a kép, szobor, rajz műfaját és anyagait is mellőzi, hogy minél meztelenebbül állhasson – önmaga elé. S ahogy felgyorsulnak a gazdasági, társadalmi, ideológiai (?), politikai trendek, úgy szikráznak fel s hunynak ki percenként az önmagán messze túlmutató művészet arénájában az állandó eredetiség kényszerében fogant irányzatok.

A nonfiguratív absztrakt festészet azonban nem ezek közül való, mert nem csupán egy új stílus a sok közül, hanem új művészi nyelv, amely ellentétben a kísérletek nagy részével, nem veti el a művészet ősi, szakrális s egyben valóságfeltáró, tehát a tudományéval egyenrangú megismerési funkcióját. Ezért bizonyult oly hosszú életűnek, állandó érvényűnek, s ezért nem lett belőle „szakállas csecsemő”. Persze az absztrakt festészet sem például a reneszánsz vagy a barokk ábrázolás  feladatait folytatja, hanem velük ellentétben: nem a látvány ihleti az illúzió (a mű) megteremtése (olykor az is!), hanem a szemmel nem követhető és nem tapintható szellemi valóságból, tehát csupán saját képzeletéből és emlékezetéből teremt egy új természetet – nem hiába nevezte az első magyar absztrakt, Mattis Teusch „lelkivirágoknak” első nonfiguratív sorozatát.

De éppen Olasz Attila eddigi festészete emlékeztet bennünket újra, hogy az igazi, minőségi, tehát valóban valóságfeltáró absztrakció (egyébként éppúgy, mint a látványfestészet) lehet ösztönös (gesztus) és tudatos (intellektuális) természetű. S még egy másik tagolódásra is figyelmeztet: a geometrikus és az organikus elvonatkoztatás másságára. Ő tudatos és organikus alkat, aki sohasem szakadt el a teremtett természettől és a teremtett embertől.

És ennek a huszonhat éves fiatalembernek a szédítően gyors beérésében szinte mikroszkóp alatt szemlélhetjük az utolsó évszázad európai művészetének a „fejlődéstörténetét” (ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről), színeváltozásait, sőt távlatát: azt a lüktetést, pulzálást, amellyel a művészi látás és közérzet követte) követi a tudományban, technikában, civilizációban, s a társadalmi létformákban lezajlott-zajló változást, amely egyre abszurdabb és egyre sebesebb.

Ahogy a tudomány és a technika mind mélyebbre hatol a fizikai valóság legrejtettebb törvényei felé – úgy ereszkedik mind ismeretlenebb tájakra a művészet az embernek, egyetlen tárgyának a szellemi világában. Én persze most a legjobbakról, a legigazabbakról beszélek, olyanokról, mint Olasz Attila.

Ők ugyanis mindig félúton vannak a látható és a láthatatlan, a lét és nemlét, boldogság és kétségek között (egyébként mint mindannyian, tudat alatt). Ezt a félúton való állapotot jelzi Kapaszkodó című kompozíciója például, hiszen egész életünk arról szól, hogy valahová tartozni akarunk, valahonnan máshová szeretnénk elérni, valami örökké magasabbra űz éppen a mélység tudatosulása miatt. Ezt a gondolatot (állapotot) már nem is lehet másképpen képszerűsíteni, mint magának az emberi alaknak a visszaemelésével a festői űrbe. (Talán ő is az absztrakt és az újfigurativitás közötti félúton meditál?) És ezen az örök félúton olyan csodálatos dolgokat lát, mint a Testlobogás, Kézmisztika, Csendzajlás, Növényszem stb. – a címekkel is elárulva, hogy olyan tájakon jár, amelyekről fogalmi logikával nem lehet beszámolni. Éppen ezért nem a címekből kell „kiolvasni” a képet, hanem a részleteken át (amelyek önmagukban is befejezett vizuális egységek) egybelátni az egészet, s a színek, formák, hajlatok képzeletet megnyitó izgalmával, örvénylésével festeni tovább…

A jelentős alkotóember valóban mindig csak félútig vezeti közönségét, hiszen a műalkotás értelme éppen akkor, abban teljesedik ki, ha érdemessé tudja avatni befogadói számára a folytatást, a célba érést.

Banner Zoltán

művészeti író

Hitel 2008/ 9.

 

                                                                                              

                                                                                               

                                                                                               

                                                                                              

                                                                                                                                            

Elhangzott Olasz Attila 2008. május 30-án, az orosházi Művészetek Házában megnyílt kiállításán.